Sziráki András:

Városi legenda

Mint mások, én is rendszeresen kapok ismeretlen szerzőtől származó, közérdeklődésre szánt, ugyanakkor szívhez szóló e-maileket (elektronikus leveleket). Ezek egyik típusánál „Nagyon tanulságos, gondolkodj el rajta!” lehetne a tárgymegjelölés. Ezekben az élet olyan apró jelenségei kapják meg a nekik járó hangsúlyt, melyek mellett rendszerint szó nélkül megyünk el, és ezt igazán bánhatjuk. Ám ezúttal az e-mail szerzője nem így tett, hanem meg-megállt, visszanézett, elmorfondírozott. Eszébe jutott egy s más, amit a mindennapok forgószínpadáról kiszólva feltétlenül közölni szeretne, őszintén, komolyan.
Az ilyen e-mailek között a társadalmi-közéleti tanmesék a legizgalmasabbak. Félreértés ne essék, a kezdődő nyári meleg nem ártott meg annyira, hogy ne tudnám, ezek is amolyan városi legendák. Elenyésző kivételtől eltekintve semmi közük a valósághoz. Ám éppen attól érdekesek, ahogy miközben tisztaságot, romlatlanságot sugallnak, az egyetlen, ami ezekben a történetekben őszinte, hogy hatni akarnak. Nem is minden eredmény nélkül, hiszen egy-egy jobban sikerült sztori és a hozzá tartozó vaskos vélemény naponta tízezerszám röpköd mailbokszok között, így akár több forrásból is eljuthat hozzánk.
Így futottam össze annak az állítólagos túramotorosnak az esetével, aki a következőképp ír:
"Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte: És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?”
Az ősz-öreg néni nem várta meg a választ, hanem elmondta Petőfi Sándor A magyar nemzet című versét. Közben kiderült, hogy éppen 88 éves. Ismét átadva a szót túramotorosnak: „És hogy fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogott. Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!
Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe. És arra gondoltam, hogy …”
Itt a történetmondót egy pillanatra meg kell állítanunk. Mint jelzi, rendkívüli részhez érkezett: az állítólag negyvenes, erősen borostás, imidzsérzékeny túramotoros csak ül magában és gondolkodni kezd… Ám már most szólnék, hogy ebben a gondolkodásban nem sok plusz-mínusz, kivét-bevét van, még kevesebb max weberi értelemben vett következmény-etika (mellesleg, ha túramotoros lennék, meg is sértődnék ezen). Hanem itten valami kifolyik, leginkább düh:
„És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal- és jobboldali politikusnak nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony őszintén Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen embereknek.”
Jó, elismerem, nem egy nagy sztori. (Lehet, hogy a tényleges forrására sem lennék maradéktalanul büszke.) Petőfi-verset szavaló, hajlott hátú, 88 éves néni a székely templom oldalában, aki az utolsó kis kalácsát megfelezi. Csak a rőzsegyűjtés hiányzik, mindez annyira népmesei – de hát kering.

Ennek nyomán magam is gondoltam városi legenda-gyártásra. Találjak ki ennél eredetibbet?!
Például az mennyivel jobb az, hogy Magyarországon egyszer csak az egyik vezető politikus annyira biztonságos helyen és zárt körben érzi magát, hogy meglepő módon a valós terveiről kezd beszélni. Szinte abszurd szituáció! Már úgy értem, hogy tényleg őszintén, őszinte őszintén és nem az őszinteség szerepjátszó pátoszával tálalt képmutatással. Vagyis alapjában véve normálisan. Olyanokat mondott, hogy nem növelné a nyugdíjak reálértékét, befagyasztaná a négyes metró építését, az autópálya-építést és más állami beruházásokat, mert az ország gazdasági helyzete ezt igényli.
Vagyis ebben a légből kapott sztoriban első a gazdasági helyzet, majd jön az annak reális értékeléséből kiinduló politikusi elképzelés. Ami nem rossz sorrend. A világon mindenhol így megy. Hol jobb, hol valamivel rosszabb idők jönnek. Kivétel nálunk, ahol ugye a reális helyzetértékelést és az igazmondást lassanként sikerült száműzni, viszont kötelezővé vált a rózsaszínű jövő hirdetése. Aminek kapcsán persze a fenti színházművészeti egyetemi történet régi motorosnak számító politikus-főszereplőjét is meg lehetne kérdezni: bocsánat, az elmúlt 6-7 évben hallotta magamagát a szónoki emelvényen beszélni?!
És ebben a sajátos ügyben nemcsak az az elképesztő, hogy úgy tűnik, ma már egy vezető politikus álmában sem motyoghat annak kockázata nélkül, hogy az éjjeli edényéből vagy a hálóinge alól elő ne ugorjon valaki, aki mikrofont tart a szájához vagy egyenesen szájról olvas… Bár ez is elég riasztó. Viszont még inkább az, hogy a vezető politikusoknak mintha két teljesen különböző szövegük lenne. Az egyik, amivel választást akarnak nyerni, ezt szánják ugye a nyilvánosságnak, és egy másik, ami meg a nem éppen könnyű helyzet tényleges kezeléséről szólna, de már szinte nincs az a szűk kör, amiben ezt el mernék mondani.
Mintha az elmúlt szűk évtizedben megfeledkeztek volna arról, hogy a demokráciában nagyon fontos a szó. Voltakképpen az egész rendszer a szavakon alapul, hiszen a hiteles beszédre épül. És arra, hogy utána azt csinálom, amit mondtam, ettől van súlya annak, amit holnap mondok.
Ma nehéz elgondolni, hogy milyen lesz a következő kampány, mert az államháztartási hiánynál egy téren még jelentősebb a deficit – és ez a hiteles szó. A választó legyint. Egyre többünknek a székelyderzsi templom mellől állítólag előugró néni súgja meg az igazságot, ma ez az egyik oldalnak még jó, holnap már nem biztos. Ebben a helyzetben a gazdasági fejtegetések, tervek és programok előadása helyett szinte kézenfekvőnek tűnik, ha egy majdani tévévitában semelyik résztvevő nem bonyolódik részletekbe, hanem az egyik szaval egy kis Petőfit, amire a másik Vörösmartyval válaszol, műsorvezető pedig végül Arany János Családi körével zárja le a szópárbajt: „Este van, este van: ki-ki nyugalomba!” Annak, aki még ébren van, jön a tévémaci.
Most akkor mi is lenne négyes metróval? Az állami beruházásokkal, a nyugdíjakkal? Ad ezekre a kérdésre bárki választ, már úgy értem számon kérhetőt, amit komolyan gondol, amit nemcsak azért mond, hogy választás nyerjen.
Mert különben a helyzet kezdi egy hihetetlen városi legenda benyomását kelteni, kár, hogy ez a valóság.