/Ötvös/

FÓBIA

Ülünk az asztalnál hárman, egy elszeparált szobában, hosszú tárgyalóasztalok mellett. Január eleje van, a dzseki még rajtam, most kezdek csak átmelegedni a kinti mínuszok után. Szemben a (volt) főnökasszony - bőven a lányom lehetne – az asztalfőn a biztonsági nagyfőnök személyesen, még sose láttam, ő isteni magasságokban trónol és vezet. Mivel a főnökasszonyt évek óta ismerem, előbb a nagyfőnököt kell szemrevételeznem, vele lesz ugyanis problémám, mert a biztonsági osztályon vagyunk, abból az alkalomból, hogy közel hét évi munkaviszonyomat a cég rendes felmondással megszüntette. Lehet megsaccolni évei számát, harmincöttől ötvenig bárhol lehet a skálán, s megkérdezi, hogy melyik keresztnevemet használom (ugyanis kettő van).

Aztán belevág. - Hát kedves Attila, azért vagyunk most itt, mert Ön a felmondás átvétele utáni napon betegségére hivatkozva nem jelent meg a cégünknél leszámolni. Nem kétlem, hogy valóban beteg volt, de mivel ilyen hirtelen betegedett meg egyik napról a másikra, a kollégák kiürítették és lepecsételték az Ön által használt szekrényeket.

Övön aluli mondat, kicsit bele is sápadtam, egy hónapja sincs, hogy a munkásbusz hajnalban fűtetlenül érkezett, és a mínusz tíz fokos háromnegyedórát nem bírta ki megfázás nélkül a derekam. Erre tettem rá egy lapáttal, amikor berendeltek a pihenőnapomon a felmondás átvételére, az én kocsim se volt melegebb, amikor reggel elindultam. Két hétig feküdtem szinte mozdulatlanul, mire valahogy ismét járóképes lettem. Hogy tudnám én ezt elmagyarázni egy szikár, kisportolt embernek, akinek a szabadidejében nem az éjszakai műszakokat kell kipihenni, és telik a fizetéséből masszázsra, uszodára, teniszre, vagy bármi másra, hiszen már a biliárd is sport... Inkább hallgatok, és leveszem a kabátomat, mert kezd melegem lenni.

- Itt vannak ezekben a dobozokban az Ön szekrényeiben talált holmik - mondja a nagyfőnök, és kinyitja a dobozokat. - Kérdezném a főnökét - fordul a hölgy felé - hogy ez a kolléga fog-e még itt a cégnél dolgozni valaha? - Nem biztos, hogy nem - válaszolja a (volt) főnökasszonyom, lesütött szemmel. - Mert ha továbbra is itt dolgozna, e nagy tömegű holmi miatt szabálysértési eljárást kéne indítanom - mondja az úr - így viszont csak némi magyarázatot kérek, és utána kiválogathatja, mik azok, amik a személyi kartonján szerepelnek, és le kell adnia.

Kicsit értetlenkedem, persze magamban, miféle szabálysértésről beszél ez az ember, hiszen, ami itt van az asztalon, egy többszörös biztonsági gyűrűvel védett területen volt, ahonnan még WC-re is repülőtereken látható biztonsági kapukon lehet kijutni, a köpenyzseb sarkában elbúvó egyforintos is bejelez, jöhet a személyi motozás, kézi elektronikával, innen kivinni még a törött bokába épített platinacsavart is csak engedéllyel lehet...

Nézem a dobozokat, hát ez így egyben valóban soknak tűnik. Aztán belegondolok, hogy hét év alatt hány munkahelyen, hányféle szerszámmal kellett dolgoznom, meg az időközben eltávozott kollégáktól miket örököltem, „jó lesz ez még neked" jelszóval, és csökkenni vélem a lelkiismeret furdalásomat. Pár perc múlva felfedezek soha nem használt, „tartalék” cuccokat, és abban a pillanatban, mint villám a fába, belém csap a felismerés: itt se voltam képes úrrá lenni a gyűjtögető fóbiámon, pedig azt hittem, hogy harminc-negyven év távlata legalább e szigorú munkahelyen szünetelteti ezt a betegséget. Mert ez egy szolid, nem ön-és közveszélyes betegség, (talán laza elmebaj,) ami nélkül vélhetően nem maradtak volna meg az emberi történelem korábbi emlékei. Gyűjtőszenvedély – így aposztrofálják most a pszichiáterek, akik a mai modern korszakban már a játékgép-számítógép és egyéb függőségek tekintetében is vizsgálódnak. Én sajnos régimódi vagyok, és nem örököltem, hanem szereztem ezt a betegséget, ifjúkoromban, olyan környezetben, ahol az embernek nem lehetett személyes tulajdona, holmija. Ilyenkor torzul a személyiség, és bármennyire is változnak később a körülmények, a gyűjtőszenvedély - mint betegség - megmarad. Most el kéne magyaráznom egy vadidegen embernek, hogy milyen volt az életem negyven évvel ezelőtt? Hogy mit jelentett nekem akkor egy cseppnyi magántulajdon, amit vélhetően egyedül birtokolt az ember?

El kéne mondanom, hogy azóta - sokszor a családi büdzsé terhére - könyveket, bélyegeket, szerszámokat, fényképezőgépeket, ásványokat és számtalan más, kacatnak minősülő holmikat gyűjtögettem és gyűjtögetek mind a mai napig, eszelős módjára vásárolom a hatvankettedik csavarhúzómat, mert tablettákkal nem gyógyítható ez a betegség. Inkább hallgattam, és végig tébláboltam a multicégeknél leszámolók többállomásos kanosszajárását. Mielőtt az ajtó a tortúra végén becsukódott, szétnéztem még egyszer, búcsúzóul. A mű-vízeséses növénykompozíciókkal és paravánokkal több funkcióra szétosztott, hatalmas teremben vagy ötven szempár bűvölte a számítógép képernyőjét, a vízesések csobogását elnyomta a gépek ventilátorainak surrogó zaja, a mozdulatlanul figyelő fejek sajátos Csipkerózsika - atmoszférába vonták a megmeredt embereket. Hirtelen megsajnáltam őket. Ők is fóbiások, vagy rövidesen azok lesznek, csak még nem tudnak róla...