Tóth Emese:

Óvodai körkép

Novemberben rendezték meg a Törökbálinti Óvodai Napok-at, ez alkalomból városunk valamennyi óvodája szakmai előadásokat és bemutató foglalkozásokat tartott.

Ha a látottak alapján megkérdeznék, hova íratnám be szívesen majd születendő dédunokámat, nehezen tudnék dönteni. Az az érzésem, még a gyermekeiket naponta oda járató szülőknek sincs, vagy alig van némi tapasztalata arról, szakmailag milyen felkészült, érzelmileg elhivatott óvodapedagógusok gondoskodnak arról, hogy megpróbálják pótolni azokat a hiányosságokat, amelyet a zaklatott életű, munkában, rohanásban megfáradt szülők többsége halmoz fel gyermekéhez fűződő kapcsolatában az évek során.

Kedves mai szülők, ne vegyék szemrehányásnak, hiszen ha önkritikusan visszagondolok, én se vagyok büszke szülői teljesítményemre, alapvető mulasztásaimra, vagy hézagos ismereteimre a gyermeklélektan terén. Élményeimet a látottakról és tapasztaltakról most megosztanám önökkel, magam is sokat tanultam belőle.

„Bezzeg az én időmben…”

Itt van mindjárt a Miért mások a mai gyerekek előadás, amit Szalai Katalin klinikai szakpszichológus tartott a Walla Óvoda meghívására.
A nagymama korú, sok elméleti és gyakorlati ismerettel felvértezett pszichiáter sietett rögtön leszögezni, hogy minden kor meghaladja az előtte lévőt, tehát a „bezzeg az én időmben” típusú egyoldalú
megjegyzésekkel csínján kell bánni. Nem lehet megfeledkezni a korról, amiben élünk, a környezetről, ami hat ránk. Körülvesz minket egy olyan fogyasztói társadalom, amelyben a szellemi javak, az erkölcs, az érzelmi intelligencia, minden-minden humán érték a materiális javak megszerzésének fontossága mögé sorolódik. A médiumokban, a reklámokban, mindenhol a fogyasztás szent fétise jelenik meg. Ösztönzés a gátlástalan, habzsoló értékszerzésre, amihez persze pénz kell, a pénz megszerzése pedig csak egy sikeres életpályával képzelhető el (meg persze a hülye reklámok szerint szerencsejátékkal!). Tehát versenyzünk mindenben, az első jó óvoda megszerzésétől a jó iskolákba, neves, lehetőleg külföldi egyetemekre való bejutásig. Aki kiesik ebből a versenyből az balek, vagy ma inkább lúzernek (vesztesnek) nevezik. Pedig hát a társadalom - nemcsak a mai, de valamennyi korábbi is - nem csak nyertesekből, sikeres emberekből áll. Vannak közöttünk hátrányos helyzetbe születtettek, gyenge képességűek, testi-lelki fogyatékosságoktól szenvedők, vagy egyszerűen csak pech Vogel-ek (a nem túl szerencsés emberek), hogy kisebbségi népcsoportok halmozottan hátrányos helyzetéről ne is beszéljek.
A fogyasztási kényszer pedig az infantilitás felé hajtja az embereket. A pszichiáter asszony szerint már van egy olyan korosztály, amelyik egyáltalán, vagy csak részben vált felnőtté, s ami még nagyobb baj, ez az attitűd ma divatos is. Márpedig a gyerek csak a felnőttre tud felnézni. De miért is kell egy fiatal embernek az érési folyamat végére felnőtté válni? Azért, mert az emberben kialakult felnőtt én-rész tudja csak elvégezni a reális kontrollt az álmai és a lehetőségei között. A mai generációk a felnőtté válást meg akarják spórolni. Egyre több a tanulási éveit már a harmincas éveikig elnyújtó gyerek-felnőtt. Kényelmes ez, hiszen egy felnőttnek felelősséget kell vállalni a tetteiért. Sőt, ha kudarcot vall valamiben, abból le kellene vonnia a tanulságot, mi több, még azt is ki kellene találni, akkor most hogyan tovább. Ez pedig egy meglehetősen fárasztó, kín-keserves folyamat, sokkal egyszerűbb azt mondani, más volt a hibás, nem én.
Csak a felnőtt szülő tud következetesen bánni a gyerekeivel, ami persze meglehetősen strapás folyamat. De következetlennek lenni még fárasztóbb, mert az ilyen szülő kénytelen állandóan vitatkozni, veszekedni gyermekével. Hogy miért? Mert a következetlenséget a gyerkőc azonnal észreveszi szüleinél, és abban a pillanatban átveszi kettőjük kapcsolatában a fölérendelt szerepet. Viszont érdekes módon, amikor a gyermek elérte, amit akart, azonnal elönti a bizonytalanság érzése. Logikus, hiszen a felnőttek - jelen szituációban a szülei - számára a biztonságot, azt a kontrollt jelentik, amiből megtudja, hogy „eddig és ne tovább”. Ha viszont már egyszer elérte a célját, második alkalommal még vadabbul harcol, követel, szinte rá akarja kényszeríteni a szülőt, hogy felnőttként viselkedjen, egyszóval megpróbálja belőle kikényszeríteni azt a bizonyos kontrolt, mert az védi meg őt, ad neki érzelmi biztonságot. Ha a szülő viszont ebben a szituációban gyönge, azt a gyermek a metakommunikációjából azonnal észreveszi. A gyermekek nagyon jó megfigyelők, azonnal tudják, kivel állnak szemben. A tartásból, a hangszínből, a gesztusokból. Ha egy szülő kiabál a gyerekkel, netán megveri, ezzel azonnal bevallja, hogy nem tud bánni vele, tehát ő a gyönge.
Egy kiadós veszekedés után következik a bűnbánat a szülő részéről, ennek hatására különböző anyagi javak megvásárlásával igyekszik gyermekét „kiengesztelni”. Drága és teljesen felesleges játékokat vesz, amikkel igazán a gyerek semmit sem tud kezdeni, mert ha kreatív játékokat vagy társasjátékokat vásárolna, akkor azokhoz neki is le kellene ülni a gyereke mellé. Neki pedig erre nincs ideje, marad a „menj most játszani” megoldás. Nem a gyermekkel töltött idő hosszúsága a döntő, hanem a vele töltött idő minősége.
Érzelmi biztonságot az adhat a gyermeknek, ha az őt körülvevő felnőttek és közte egy követhető szabályrendszer alakul ki, amit mindketten betartanak.
Érdekes tesztet említett az előadó asszony. Gyakorta megkérdezi az iskola-érettnek mondott gyerkőctől, szokott-e otthon társasjátékot játszani. Véleménye szerint, az az óvodás, amelyikkel még nem játszottak társasjátékot, az nem iskolaérett. Az első pillanatra meghökkentő kijelentését úgy magyarázza: ebből kiderül, tud-e a gyerek veszteni, vagy elvárja, segítsék hozzá, hogy mindig ő nyerjen, sőt kiköveteli. Nem csoda, a mai társadalomban minden azt sugallja, szégyen veszteni, nem trendinek lenni. Amikor ilyen típusú reklámok vannak, hogy: - Kedvesem, ugorj le, hozzál már egy kiló kenyeret, meg egy Szuzukit is, mert most akciós. De nekem is hozz egyet, mert akkor még olcsóbb! – Ez egy felnőtt, realistásokra alapozott világ? Tényleg így élünk mi, ez a mindennapjaink valósága?

Hát ettől mások a mai gyerekek. Az óvodákban ezért nem kevesebbre kell vállalkozni, mint megpróbálni ezt a folyamatot megállítani, és minél több értéket felmutatni a gyerekeknek, s ezért az óvodapedagógusoknak toppon kell lenni. Legfontosabb egy óvodapedagógusnál a személyisége, azzal tud leginkább hatni a gyerekekre. Ez egy nagyon szép, de hihetetlenül fárasztó hivatás, amibe egy idő után bele lehet szürkülni, ha a pedagógus nem ügyel arra, hogy nap-nap után fel tudjon töltődni.

Schön, daßdu da bist!
CSupaszív Német Nemzetiségi Óvoda - Ein Herz für Kinder

Na ná, hogy a német bemutató órát választottam, a Süni csoporttal. Rittmann Erika óvodapedagógus németül kéri a gyerkőcöket, üdvözöljék a megjelent vendégeket, fel is harsan egy mosolygós Guten Tag. Wie ist das Wetter heute? Ezt is megtudjuk, majd a gyerekek sorba bemutatkoznak. Erika közel 30 gyerekkel foglalkozik egy nem túl nagyméretű, játékokkal, asztalkákkal, székekkel telezsúfolt, szépen dekorált szobában. A helyzetet még nehezíti, hogy ez egy vegyes csoport. Ez azt jelenti, hogy az ősszel iskolába kerülő régiek helyét háromtól felfelé a legkülönbözőbb életkorú gyerekekkel töltik fel. El tudják képzelni, hogy egy pedagógusnak mi munka egyedül (dél környékén van egy kis átlapolás a délutános pedagógussal) értelmes, kellemes napot összehozni a különböző korú, szocializáltságú, vérmérsékletű gyerekeknek? És este még a maga kettőjéhez is kell energia.

A gyerekek németül számolják meg a kirakott képeket, német dalokat énekelnek (ich gehe mit meiner Laterne), minden újabb gyakorlat vagy játék egy újabb témakör szavait gyakoroltatja. Mostanra stílusosan az őszből készültek, németül hullanak
a „színes falevelek” is, színes köpenykékbe bújtatott kis emberkeként.
Nagyon-nagyon kellene már az a tornaterem ide is! Erika azt mondja, 20 percet tudnak igazán ezek az apró emberkék koncentrálni, s bár a bemutató óra után kimehettek az udvarra játszani - hála a szép, hosszú ősznek -, így nem marad el a felszabadult mozgás, de egy tornaterem sokkal komplexebb foglalkozásra adna lehetőséget.

Tornaóra a Bóbita óvoda „felsőseinek”

Pénzes Évi, a Bóbita Óvoda vezetője ambivalens érzésekkel nézhette a bemutató tornaórát a Bálint Márton iskola hatalmas tornacsarnokában, ahol a leeresztett térelválasztókkal három részre osztották a teret, így a Bóbita Óvoda majdnem iskolaérett csoportja, akik ősztől itt vannak albérletben, a középső nagy térben tornázhatott. A Bóbita Óvodában nemcsak tornaterem nincs, de mára ez az intézmény van a leghátrányosabb helyzetben infrastruktúra tekintetében is. A Bóbita valamennyi pedagógusának erőfeszítése sem elég ahhoz, hogy ötletes dekorációikkal elleplezzék a korrodáló csöveket, veszélyesen lógó vezetékeket, hulló vakolatot. Bár már látszik a fény az alagút végén, a Bóbita Óvoda felújításának tervei elkészültek, és „már” csak az kellene, hogy több éves várakozás után végre felépüljön a hatcsoportos óvoda, ahová ők beköltöznének, és jöhet a régen várt felújítás.
Addig…, addig pedig örülünk annak, hogy ezt a Bóbita nagy csoportot most ilyen tornateremben tudhatjuk. Itt bezzeg fáradhatatlanok a srácok. A bemutató óra kezdetére várva két balerina alkatú kislány hányta a cigánykerekeket.
El tudom képzelni, hogy érezhették magukat eddig tornaterem híján, a mozgás minimális lehetősége nélkül. Kezdődik az óra, futnak körbe-körbe, és vezényszóra a legközelebbi hulla-hopp karikába teszik a lábukat, a kezüket, vagy a sarkukat, mikor mit kér a pedagógus. Aztán mindenki kap egy nagy focilabdát, amivel a legkülönbözőbb ügyességi gyakorlatokat próbálgatják. Van köztük egy igazi kis Ronaldino, aki a két feladat között még különböző foci kunsztokat mutat be műsoron kívül az összegyűltek elkápráztatására. Nem baj, ez is belefér.

„Nem szeretnénk az óvodát eliskolásítani…”
Walla Óvoda – matematika óra

Zsóka azt meséli, hogy a több mint 100 éves óvoda sokat köszönhet vezetőjének, Szikora Ildikónak, aki a nedvesedő házat leszigeteltette, és az aprócska épületet alkalmassá tette arra, hogy három óvodai csoportnak helyet adjon. Igaz, a legkisebbek szobája igen apró, de a többinél is az jut az ember eszébe, hogy betévedt a hét törpe házába, csak azok most a bányában vannak. Az óvónőknek naponta több száz kilót kell megmozgatni, amikor átrendezik a csoport szobáját nappaliból hálószobává, vagy tornateremmé. Ezzel együtt meseszerűen varázslatosak ezek szobák, a huszadik század eleji ajtókkal, az ötletes dekorációkkal, tele melegséggel, színnel, hangulattal.
Ülnek a gyerkőcök az asztalkáknál (ez is vegyes korosztályú csoport, számuk 30 felé közelít), és az előttük lévő rajzlapon lévő fáól számolják a leeső diókat, lelkesen, ügyesen. „Dió, alma, körte, melyik a középső?” Majd eléneklik az Érik az alma nótát, ritmust tapsolnak hozzá. Itt is az ősz köré építi fel az óvodapedagógus a témát. „A kállói szőlőben két szál vessző…”.
A gyerekek kettesével kapaszkodnak össze, az öt szál vesszőnél öten keresik egymást, és alkotnak kört, mindig annyian, ahányat Anikó néni mutat. A bemutató végén almával kínálják egymást és a vendégeket az apróságok.

Erdő mellett estvéledtem…
Nyitnikék Óvoda, Cica csoport (vegyes) – ábrázolás

Ahhoz kétség nem fér, hogy a Nyitnikék Óvoda a legszebb, hiszen a legfiatalabb is, potom 360 milliócskába fájt az építése. Tágasak a szobák, nagyvonalú a zárt átriumként kialakított belső tér az üvegtetőről beragyogó fénnyel. Színek mindenfelé, a hatalmas ablakokon beömlő világosság szikráztatja fel őket. Próbálom elhessenteni a magam kispesti, poros udvarú óvodájának képét 1950-ből. Jó, hogy ma már ez nem így van, de semmi esetre se vegyük természetesnek.
A Cica csoport bemutató órája igazán látványos, a fény köré épül, a dalok, a játékok, a gyakorlati foglalkozás, de még a mese is. Sorra kerülnek a világításra alkalmas eszközök a gyertyától a petróleumlámpán át a mai fényforrásokig. A besötétített szobában még árnyjátékokat is játszhatnak a gyerkőcök a projektor fényénél. A csillagszóró is előkerül, az egyik csöppség meg bemondja a tűzijátékot, mint fényforrást. Aztán asztalkákhoz ülve egy-egy üvegmécsest díszítenek fel lapos, színes üvegkavicsokkal, és színes pamutfonalakkal. Az ezt követő szkéne igazán bűbájos. A gyerkőcök körbe ülnek, előttük a saját készítésű, meggyújtott mécses, majd elcsitulnak, mert jön a mese Hajni nénitől, amely mi másról, mint a hősies gyertyáról szól, aki egy áramszünetnél önfeláldozóan „halálba világítja” magát.
És ezzel még nincs vége! Búcsúzóul eléneklik az Viki óvó néni kedvenc altató dalát: Az erdő mellett estvéledtem… kezdetű, gyönyörű népdalt.

Epilógus
Kitett magáért Törökbálint valamennyi óvodája, jó volt látni, hogy óvodaszakembereink mennyire kíváncsiak egymásra. Az önkormányzattól Ivanicsné Ildikó, a szakmai előterjesztéseiben mindig felkészült és kellemes személyiségű oktatási referens mindig jelen volt, kár, hogy a képviselők ritkán fordultak elő. Most már csak azt kívánhatjuk nekik, hogy mielőbb épülnének fel a tervezett új óvodák, a gyerekek javára és a pedagógusok munkájának megkönnyítésére.