Bálint Edgárd:

Győzni, vagy legyőzni…ez itt a kérdés!

Nos az Európai (és az innen eredeztethető) kultúrákban ez nem is kérdés. Legyőzni! Ezerrel! És ha lehet egy kicsit meg is taposni! Csuda tudja miért, de az Európai és az angol-szász országokban, ha két fél érdekérvényesítési viszonyba lép egymással, nem egyszerűen győzni vagy meggyőzni akar. A siker akkor teljes, ha a győzelem bezsebelése mellett partnerünket meg is alázzuk. Legyen az üzleti tárgyalás, politikai versenyfutás, csak akkor érezzük a győzelem mámoros ízét, ha az ellenérdekű fél megalázva, leforrázva, identitásában kicsontozva hagyja el az arénát. Örüljön ha a győztes (nyertes) nem veti oroszlánok elé.
Ilyenkor a sikeres fél – legbelül – fél lábát a vesztes nyakára téve Tarzani üvöltéssel hozza a világ tudomására, hogy ő a domináns, ő az alfa! Ez a génjeinkben kódolt (?) viselkedési forma szinte minden társadalmi érintkezés kapcsán felfedezhető. Hogy miért a kérdőjel? Mert egyáltalán nem biztos, hogy így van. Már mint hogy genetikailag determinált lenne e magatartás. Erősen hajlok arra, hogy inkább szocializációs hatásról van szó.

Ha nem is mindenki, de biztos, hogy sokan ismerik a japán tárgyalási metodikát. Menedzserképzőkben, Japánban mindenütt tanítják, a nyugati kultúrákban csak az elmúlt néhány évtizedben fedezték fel, de már látható jelei vannak az így elnyert tudás alkalmazásának. Miről van szó?

Amikor egy japán leül tárgyalni, még nem tudja mi lesz a végeredmény, mit sikerül az alku során elérnie, és mit nem. De egy biztos. A tárgyalás menete során aggályosan ügyel arra, hogy ellenfele ne álljon fel az asztaltól üres kézzel. Ha mindkét fél nyer, remek. Ilyenek az igazi kompromisszumos megoldások. Jöhet a tenyércsapkodás, pezsgő bontás. De mi van ha valaki „túlnyeri” magát. Ilyen nem történik véletlenül. Egy japán nem is törekszik erre, igyekszik elkerülni. Ha partnere ostobasága, ügyetlensége, vagy bármi miatt azt látja, hogy túl jól jön ki az üzletből, önként tesz kedvezményes, engedményes javaslatokat, önszántából kicsit rontja saját eredményességét. Na nem nagyon, csak egy picit. Hogy miért? Nem szívjóságból! Pontosan tudja, hogy ha valaki teljesen eredménytelenül áll fel a vele való tárgyalás után az asztaltól, az többet nem ül le vele. Majd bolond lesz még több kudarcot elszenvedni. Ezért törekszik arra, hogy tárgyalópartnere „megőrizhesse az arcát”, valamilyen eredményt tudjon felmutatni, bármilyen kicsi is legyen az, és emelt fővel távozva megmaradjon a lehetőség a későbbi évek során további kapcsolat építésére.

Az üzleti világban, a világpolitika felső szintjein néha a kívülálló számára is kivillan az ilyen tárgyalási stílus alkalmazása. Ugyanis ez tanulható. Csak szándék (lehetőleg jó), elhatározás, és akarat kell hozzá. Eleinte fáj. Nagyon. Mi nem arra lettünk dresszírozva, hogy fekvő oroszlánba nem rúgunk bele. De!

Csak a fekvő oroszlánba rúgunk bele. Olyan jól esik ellenfeleinket megtaposni, megalázni, olyan kellemesen atavisztikus a morális kannibalizmus.
Úriembernek lenni meg nehéz. Önuralmat gyakorolni, nagylelkűnek és megértőnek lenni ellenfeleinkkel (uram bocsá’ ellenségeinkkel) nagyon nehéz. Ha csak saját magunkat érint egy ügy, lelkünk rajta hogy viszonyulunk e kérdéshez. De ha már másokra is hatással van, akkor az már nem magánügy.  Közügy a javából. Hogy miért állítom ezt?

Nos azért, mert a települési képviselők egyénisége, kulturáltsága, gondolatvilága alapvetően meghatározza egy település, és az ott élők életét. Ezért hát erősen nem mindegy milyen habitusú képviselőket küldünk a Testületbe, hogy helyettünk, néha rólunk, de mindenképp ránk hatással levő dolgokról döntsenek. És itt belép a mi, a választók felelőssége. Ugyanis csak az lehet ott, akit mi küldünk. Ha véresszájú, demagóg, szűklátókörű, csak a saját érdekét néző képviselőt szidunk, ne tegyük. Ő nem tehet róla. „Nem lehet más csak mi lényege”. Ha nekünk ő volt szimpatikus a hibáival együtt, minket minősít. Azt mondják mindenki magából indul ki. Ez a visszahatási mechanizmus mutatja meg milyenek egy település lakói. Ha intelligens, tudással, emberséggel, empátiával felvértezett, mosolyogni tudó képviselő(ke)t választanak, jelzi hogy azon a településen békeszerető, konstruktívan gondolkodó, a humort értő emberek lakják. Ha az ellenkezője, azt is. Ha életünk a megoldandó problémák megoldásával telik, eredményeket érünk el, és közben jól érezzük egymást és magunkat, az nagyszerű. Ha kicsinyes, bosszúálló, stupid légkört akarunk, azt is megoldhatjuk, de mi értelme?

Rajtunk, településünk lakóin múlik minden. Olyannak látjuk a világot amilyenek mi vagyunk magunk. De ez változik, és változtatható. Általunk is. Kezdjük a változtatást saját magunkon. Ha jobbá, tisztességesebbé akarunk válni, senki sem akadályoz meg benne. Az biztos hogy ha látásmódunk is ilyetén változáson fog keresztül menni, akkor észre vesszük másokban is a jót, a figyelemre méltót. Így tekintve a világra, választottaink is tükrözni fogják látásmódunkat.

Ha így állítjuk össze testületünket eredményorientált, humánus, együttműködni képes, az orránál tovább látó emberekre bízzuk közös dolgainkat. Rájuk meg szívesen.