-te:

Hurrá, nyaralunk!

Hatan mentünk augusztus elején nyaralni. Mi, nagyszülék a két unokával, új vetélytársam a GPS, és nyári olimpia. Talán a GPS-t bemutatnám: ez egy navigációs berendezés, amivel én sose akartam volna egy fedél alatt élni. Megjegyzem, ez volt az elhatározásom a mobil telefonnal kapcsolatosan is, de az se jött be.


Mind ebben az évben már nem először, most sem indultak kedvezően a dolgok. Öntöző berendezésünk - alig három éves, kíméletes használat után - beteget jelentett. Utazás előtti nap szivattyúcsere, a kiadás nem kevés, az eredmény semmi. Aki ismeri az én már-már beteges kertimádatomat, és a kánikulai előrejelzést, az valamilyen szinten el tudja képzelni kétségbeesésemet. Pedig a helyzet még fokozódott. Aznap jött ki az újság augusztusi száma, s ilyenkor meglehetős jövés-menés van a házban. Kora délután felhív Berna leányom, hozná a gyerekeket csomagostul, de nincs meg a nagyobbik útlevele. Velünk volt utoljára, nem maradt-e nálunk. Izgatott keresés itt is, ott is, eredmény semmi. „Ne keressétek tovább, gyertek”- telefonáltam utánuk-, majd Ausztrián át megyünk Szlovéniába…” „Ezek a horvátok is beléphetnének már az unióba” morgok magamba. Az én szerelmetes párom máris boldogan kezdi böködni a GPS-t, amibe már az Olaszországba vezető út a horvátokon keresztül rég be volt táplálva, most akkor módosítani kell. Na, legalább vele már estig nem lesz gondom! Este tízig szivattyúszerelés, eredmény semmi. „Ez más rendszerű, mint a régi szivattyú, utána kell nézzek, de hagyjátok itt a kulcsot, majd megcsinálom. –nyugtat Berci barátunk.”

Reggel bepakolunk, szomszédasszonyomat megkérem a legérzékenyebb növények locsolására, kisebbik unokámnak (11) - aki nővérétől (17) ez évre a Bölönc becenevet adta a Savóért cserébe -, beadtam az általunk anti-bröli-nek elnevezett tablettát hányás ellen (ez az autóban való hányás, mint egy átok, öröklődik a családban), ez némileg Vitya állandó zizegését is tompította, majd elindultunk. Ettől kezdve végképp a GPS-é lett a főszerep, aki már az utca alján beszólt: „Túl gyorsan mész!”. Ezt követően minden olyan útelágazást, ami a napnál is világosabb volt, vagy négyszer is előre jelzett, viszont, ahol rá lettünk volna utalva, ott mélyen kussolt. Ezzel szemben, amikor magunkra hagyatva mentünk a saját fejünk után, rögtön megszólalt: „Letértél az útról. Újratervezés. Túl gyorsan mész.” – „Anyád!” – „Az első alkalomnál fordulj vissza!” Így történt később, hogy Chiogga helyett Padovába mentünk, mert akkor is lapított, csak amikor elmulasztottunk lemenni az autópályáról, és már nem tehettünk semmit, akkor szólalt meg szenvtelenül: „Letértél az útról. Menj le a legközelebbi kijáratnál az autópályáról”. Így kapta meg a keresztségben hívatlan útitársunk a Hadova Padova nevet. De most én is letértem az időfolyosóról!

Tervünk szerint az első két napot Postojná-ban töltjük (Szlovénia), ahol két nevezetességet nézünk meg. Van ott egy olyan hatalmas cseppkőbarlang, amiben kisvasút viszi az érdeklődőket, és méreteit tekintve a mi aggtelekink csak kisöccse lehetne. A falutól 8 km-re meg egy igazi rablóvár (Predjamski grad), ami egy hatalmas sziklatömbbe van beleágyazva, és fecskefészek módjára csüng le a meredek kőtömbről. Ez volt a terv, és a valóság? Éjjel kettő körül kopogás. Flóra áll az ajtóban, véres arccal, szájjal, feldagadt orral, halott sápadtan, az összeesés határán. „Mi történt?” „Rosszul éreztem magam, kimentem a fürdőszobába, és ráájultam valamire”. Fogom a fejét, Jézus, ennek a kislánynak láza van, s közben rázza a hideg. Én meg a páromat rázom, menjen át a másik szobába aludni, nem hagyhatom magára szegényt ilyen állapotban. Algopyrin, priznic, bebugyolálás, ezek az eszközeim. Kinn még most is nagyon meleg van, benn megy a légkondi. Másnap ágyban marad, tea, semmi egyéb, nem is kíván enni, csak alszik. Komolyan felmerül a hazamenetel lehetősége, noha a srácok nem akarják.
A rablólovag várát ezért csak hármasban néztük meg (bocsánat, az az elmaradhatatlan Hadova Padova is velünk volt). Igazán ritka élmény a 123 méter magasságban függő, ötemeletes vár, amelybe egy függőhídon léptünk be. A karsztos sziklafal védően borul rá a már 12. századtól ismert komor erődítményre, ami végső formáját illetően igazi reneszánsz vár. Nem véletlen, hiszen legismertebb középkori ura, a büszke és önfejű Erasmus a mi Corvin Mátyásunk oldalán harcolt III: Friderikus osztrák császár ellen, s mikor ennek egyik közeli rokonát megölte, ide menekült. Lévén, hogy a vár alatt a Lokva patak egy hatalmas barlangrendszert vált ki (ebből mára 13,5 km-t feltártak), rengeteg természetes kijárattal a meneküléshez, a völgy felöl meg bevehetetlen volt, így Erasmust is csak egy beférkőzött császári kém árulása nyomán lőhették le. Szegény fejére rávilágítottak, amikor éppen oda tartott, ahová a „király is gyalog jár”.

Másnap délelőttre halasztottuk a cseppkőbarlang látogatást, Flónak is esélyt adva, aki végül is úgy döntött, velünk tart, pedig szegénykém alig állt a lábán. Mindenesetre belekarolva, az alkalomhoz beöltözve (állandó nyolc fokos hőmérséklet van a barlangban, nagyon magas páratartalommal), több száz magunkkal várakoztunk az indulási időpontra. Kisvasutakra pakoltak minket, ami a Vidám parki barlang vasút éles kanyarjaival robogott 12 km-nyi, zegzugos útján a kivilágított járatokon. Megérkeztünk egy hatalmas terembe, aminek a méreteit még megsaccolni is alig merem, talán akkora lehetett, mint a mi parlamentünk. Angol, német, olasz, és szlovén nyelvű idegenvezetők között választhattunk, és kezdődött a séta. Ha nagyon összeszedném magam, valamilyen szinten talán érzékeltetni tudnám a látványt, de ez sehol sem lenne a valósághoz. Közben megtudtuk, hogy az egyik típusú cseppkőfajta 10.000 év alatt 1 mm-t növekszik, így az én kis „matek zseni” fiúunokámnak remek alkalma volt egy kis gyakorlásra, hány év alatt jöhettek létre azok a bazi nagy oszlopok.

A barlangból kijőve Olaszország felé folytattuk utunkat, Vitya bevette az anti-brölit, Fló, meg mint egy beteg kismadár, elaludt a hátsó ülésen, de hazamenni nem akart. Ezen a ponton meg kell magyarázzam, honnan támadt ez az őrült ötlet, hogy a nyári forróságban, a turista szezon csúcsán a trieszti öböl mellett fekvő Maranó-i lagunához menjünk. Persze, hogy az unokák! Egyrészt a vakáció szabta kényszer, másrészt a tenger utáni vágy. Gondoltam, késő délután majd lesz lubickolás, de napközben megismertetem őket a városok királynőjével, Velencével, a kis-Velencének mondott Chiogga-val, az egyetemi várossal, Padovával, és persze Verona, és így tovább, hiszen ezek durván egy 100 km-res körzeten belül feküdtek Lignano Sabbiadoro-ban fekvő szállásunkhoz képest.
Ahogy azt a Móricka elképzeli! Chiogga-ra egy rossz szavam se lehet, a város nekünk is újdonság volt, hiszen az talán a turisták szempontjából kevésbé frekventált hely. Oda csak eljutni volt nehéz, természetesen Hadova Padova sunyi magatartása miatt. Hozzátenném, Péteremmel rengeteget utaztunk kocsin, és még soha nem tévedtünk el. Mindketten jól tájékozódunk a térképen, de ezekben a szűk utcájú, régi kis városokban azért adódtak meglepetések. Emlékszem, Genfben egyszer csak az óváros egyik sétáló utcájának díszburkolatán találtuk magunkat, egy nagyon elegáns üzlet bejárata előtt. S nem fogják elhinni, odajött mosolyogva egy barátságos rendőr, és készségesen kinavigált minket, ahelyett, hogy a „forgalmit, és jogosítványt kérek” mondattal indított volna.
Visszatérve a párom által méltatlanul magas polcra helyezett GPS-ére, a városokon belül tényleg hasznos, de ami az odatalálást illeti, hát… Persze, a Velencei öböl lagunáktól szaggatott környéke azért eléggé megbonyolítja az útszerkezeteket.

Az igazi kihívás Velence volt, nekünk már jól ismert, ha ezt egyáltalán nagyképűen ki lehet jelenteni, de a srácok számára a felkonferált nagy csoda. Punto Sabbiani-tól mentünk át hajóval, megjegyzem oda eljutni kocsival is egy pesti, pénteki délutáni autózási filinggel írható le. Aki már erről a pontról megközelítette Velencét, jól tudja, hogy a Lídón való kikötés után fordul be az átkelő hajó a Velencei öbölbe, és pillantja meg a világ egyik legszebb panorámáját, amelyen most éppen a Santa Maria della Salute barokk templomának felállványozása rontott egy kicsit. De ez semmi volt ahhoz képest, amivel a San Marco kikötőhöz közeledve szembesültünk. A kikötőt és a Szent Márk teret annyira ellepték a turisták, hogy a kövezetet nem lehetett látni. A Szent Márk bazilika bejárata előtt több száz méteres sor kígyózott, ugyanígy az óratorony és a Doge Palota előtt is. Nem hiszem, hogy unokáink nagyon megorroltak volna azért, mert nem álltunk be a sorba a 40 fokos melegben a fejünk fölött cikázó, pimasz galambsereggel. Így aztán átvágva a tömegen a Rialto híd felé törtettünk több száz elszánt látogatóval együtt. A Rialtó hídra felmenni nem lehetett az emberáradat miatt. Gyors helyzetértékelés után a legközelebbi vaporettóra szálltunk (ezek afféle vízibuszok), persze ezek is tömve voltak bőröndös, hátiszákos utasokkal, de legalább a nyitott részén járt a levegő. Találtunk is egy olyan városrészt, ahol – ha nem is magunkban – de szellősebben sétálhattunk, és elmeséltem unokáimnak, mi minden láthattunk volna. Egyre jobban erősödik bennem az érzés, hogy fel kell hagyni a közkedvelt turista helyek látogatásával, az egyre növekvőbb utazási kedv miatt. Gondoljunk bele, Kína, India lakosai igazán csak most nyitnak Európa felé, mi lesz még itt. Marad a Spektrum, meg a többi hasonló tematikájú TV adó papucsban, sorban állás nélkül, viszont kamera közelből.

Mint ahogy Pekingi Olimpia is, amit a káprázatos megnyitótól kezdve többé-kevésbé követtünk. Jó hűvösben, hotelszobánk nagy családi ágyán összegabalyodva. Látva olimpikonjaink balszerencsés pillanatait, már kórusban skandáltuk Flóra – aki időközben lassan felépült, bár enni alig evett – kedvenc felkiáltását: „Ezt nem hiszem el!”