Tóth Emese

Aranyporos háló . . .

A Kerthelység ingyenes lap hosszú cikkben mutatta be Hadik Gyula szobrászművész, a törökbálinti alkotó művészek doyenjének életútját. Mi ezt nem tennénk, hiszen lapunk 18 éve kiemelt figyelemmel kíséri pályafutását, sőt írásaival is gyakran megtiszteli újságunkat.

- Augusztus 15-én volt annak a kiállításnak a megnyitója, ami egyfajta életműösszegzésre vállalkozott, mégis úgy érzem, jelentős művek –gondolom a szűkös tér okán – hiányoztak. Többször megírtam, Törökbálint régen adós egy olyan kiállítóhellyel, ahol Hadik Gyula műveinek egy része állandóan látható lenne.
- Az MMMH valóban megtisztelt ennek a kiállításnak a megrendezésével, még ha az emeleti galéria – lévén, hogy az átjárást rajta keresztül biztosítani kell – igen csak megdolgoztatta a kiállítást berendező Gvárdián Ferenc szobrászművészt, hogy az anyag egységes, jól látható legyen. Arról nem is szólva, ilyen célra egy őrizhető, és zárható helyiség a megfelelő. (Érthetetlen, hogy az MMMH építésénél – amikor már évek óta működött a törökbálinti Első Kör
képzőművész társulás, és 2000-től nyaranta megrendezzük a Nemzetközi Művésztábort – erre miért nem lehetett gondolni? –szerk.)

- Várnagy Ildikó Hadik Gyuláról írt portréjából a következő karaktervonásokat emeltem ki: „jószeműség”, „megfigyelés”, „undorodott a csordaszellemtől, ösztönös nemessége folytán”. Én még gazdagítanám a felsorolást, kiemelném hihetetlenül jó memóriáját, humorát, reneszánsz művészekre hajazó műveltségét. Hadik Gyula mit tart karaktere erősségének?
- A jóindulatot. Megvan természetesen a magam véleménye embertársaimról, de nem szeretek senkit sem megbántani. Már kis gyerekkorom óta valami féle aranyporos, hímes hálón keresztül nézem a világot.

- Kitartott napjainkig ez a csoda-háló?
- Kicsit már lyukas, helyenként szakadozott, néha a réseken bizony kilátok a való világba, az meg cseppet sem vidám. Persze próbálom foltozgatni…

- Sok önportrét készített vagy szobrot faragott magáról, mások is szívesen mintáztak szobrokat, festettek, rajzoltak portrékat Hadik Gyuláról. Közelebb jutott magához az önvizsgálatban?

- Itt azért másról van szó. Ez nem egyfajta narcisztikus vonás. Ugyanis, ha a szomszédot mintázom vagy rajzolom meg, lehet, hogy megsértődik, hogy ilyennek látom. Ez önarcképnél nem fordulhat elő. Én úgy elbánhatok magammal, ahogyan csak akarok. Itt sem az önmegismerés a cél, hanem az új és még újabb kifejezési formák megtalálása jelent kihívást. A képzőművészet nem elsősorban a kézügyességről szól, sokkal inkább szellemi produktum, amit aztán az ügyes kéz megjelenít.

- Egyik sokszor megformált hőse Mózes. Mit üzen ismételt megformálásával?
- Mózes számomra az emberi mindenséget képviseli, örök példakép az emberi faj számára, erkölcsi viszonyítási pont.

- Érdekes, hogy az 1977-es, majdnem barokkos egészalakos szobrot megelőzi az 1976-os, amely akár az összerakott súlyos kődarabok, ősi kultúrák üzenete, pedig csak 20 c-es? Hogyan változnak, öltenek újabb és újabb formát kedvenc figurái?
- Elsősorban az anyag diktálja a formát. Meg persze a formába öntés lehetőségei. Az ólommal, kővel, fával tudok dolgozni, de egy gipszminta bronzba öntése már nem megy otthon, ehhez egy komoly kemence kellene. E híján viszont nagyon költséges a végső megvalósítás. Az említett két Mózes szobornak számos kisplasztikai előzménye volt, 5-6 kisebb munka is megelőzte. A Csepeli Galérián volt belőlük egy önálló Mózes kiállításom, szobrok, rajzok egyaránt.

- Nagyon szeretem a Szobrász című faszobrát, ami a Zárt tömbök nyíltsága című könyve –ami a 80. születésnapjára jelent meg 2005-ben – borítóján van. A vésőt és kalapácsot tartó kezek kapocsként ölelik át a testet. Hogyan született ez az önportré?
- A mozdulatot itt is az anyag hívta elő. Találtam ezt a fát, és megláttam benne a szobrot, ez az ábrázolás fért bele. A fa, mint anyag felé fordulást is a szükség hívta elő, de nagyon szeretek vele dolgozni.

- Nagyon sok szobrának csak gipszváltozata van, ami számomra azt sejteti, nem volt rá pénz tartósabb formába önteni.
- Ez sajnos tényleg így van.

- Naconxypanban hull a hó (2002.) című rajzán Gulácsy Lajos világába menekül, amit én Hadik Gyula két lábbal a földön álló karakterével, derűjével nehezen egyeztetek. Érdekelne a kép keletkezése.

- Engem és én is magamat mindig egy egészséges, tömör embernek tartottak, tartottam, akitől a lelki labilitás messze áll. Tegyük mindjárt hozzá, Gulácsy nem volt őrült, ma már én arra gondolok, hogy Alzheimer korban szenvedett, csak akkor ezt a betegséget még nem ismerték fel. Engem elsősorban a Gulácsy életmű költőisége ragadott meg. Teremtett magának egy külön világot, Naconxypant, és abba menekült, s később, hogy végleg leépült, azt is elvesztette.
Egy festményét idézem fel, amikor a termő narancsfák közötti hóesésben megjelenik köpenyes, sétapálcás, elegáns sziluettjével. Úgy látom, a 20. század óta beteg a világ, és beteg az ember szelleme is, amely gyakorta beteges költészetet szül.

- Nagyon szépek az érméi, némelyik, például a Fából faragott királyfi vagy a Csodálatos mandarin már-már szoborszerű. Ezek megrendelésre születtek és egyáltalán, hol vannak ezek jelenleg?
- Otthon. Talán vagy 25 éve indult a Sopronban megrendezett érme Biennálé, én a kezdetektől jelen vagyok. Az érme egy sajátos szelete a képzőművészetnek, én alapvetően nem vagyok érmes. Jól látja, nem is igazi érmék a munkáim, inkább domborműszerűek, olyanok, mint egy kis plasztika. Néha egész jeleneteket ábrázolnak. Itt a kis méret jelentette számomra a kihívást.

- Rajzolt cementzsákra, újságpapírra, ez a pillanatnyi ihlet vagy a szükség jele?
- Az előbbi. Jön egy gondolat, és az ember az előtte lévő papírra firkál. A cementzsák az már szándékos. Annak a töredezett, hullámos felülete emlékeztet a sziklarajzok egyenetlen felületére, a barlang falára. Nagyon szeretem ezeket a csak néhány jellemző vonallal felvázolt, ősi rajzokat.
- Bevallom, csak most tudtam meg, hogy Nagy László, egyik kedvenc költőm révén 65-től egy pár évig az Élet és Irodalom (ÉS) illusztrátora volt.
- A főiskolán ismerkedtünk meg, hiszen Nagy Laci remekül rajzolt is. Nagyon taccson voltam, segíteni akart, akkoriban ő volt az ÉS képszerkesztője. Adott egy cikket, hogy illusztráljam. Én kiültem a Szabadság téren egy padra, elolvastam a cikket, és skicceltem hozzá egy illusztrációt. 300-500 Ft között lehetett érte kapni, az akkor jó pénz volt.

- Szeretem a rajzait, néhány vonással megragadja a lényeget, legyen az Arany János portré vagy egy lovas rajza. Ez a tehetség csak nagy művészek sajátja. Ezek a rajzok egyből így születnek meg?
- Igen, kontúrvonal rajzolásban mindig is jó voltam. A színeket sajnos nem látom, persze képletesen szólva, ezért is lettem szobrász. Cézanne óta láttatják másképpen a színeket, gondoljunk a Fürdőzők képekre, de neki köszönhető az is, hogy ma már lehet hibásan rajzolni. Matisse Tánc-ában például az alsó alaknál teljesen hibás a perspektíva.

- Valamelyik méltatója azt írja: „A hosszú nélkülözést öniróniával viselte, újabb művekre sarkalta”, így látja?
- Nem. A fejemben hallucinációs formában kezd foglalkoztatni egy elképzelés, előbb zavarosan kavarog, majd lassan letisztul, és akkor a kéz azt létrehozza.

- „Mindig helyükre kerülnek végül a dolgok, értékek, nem jó, ha hamar kétségbe esik az ember”.Ez a mondat öntől származik. Sok mindent megélt Hadik Gyula. Ma hogy érzi, helyükre kerültek a dolgok?
- Tavasz óta sokat betegeskedtem, volt időm gondolkodni a múltamon. Meg is írtam a svájci rokonoknak – amikor megdobtak egy lovagkereszttel feladtam nekik egy levelet (a MAGYAR KÖZTÁRSASÁGI ÉRDEMREND LOVAGKERESZTJE kitüntetést kapta 2008. márc. 15-én –szerk.) -, ki hitte volna ezt, amikor először találkoztam velük a Kelenföldi pályaudvaron, hogy Kelenföldtől Törökbálintig ennek a 10 km-nek a megtételéhez egy egész élet kellett, s ebben ők nagyon sokat segítettek nekem. (A művész feleségének svájci rokonairól van szó. –szerk.) ’62-ben lehetővé tettek számomra egy európai körutat, amelynek során megismerhettem mindazt, ami az európai kultúrában jelentős. Ez volt az én igazi iskolám.

- Akkor helyükre kerültek a dolgok?
- Igen, ennyi volt szánva nekem…