Tóth Emese:

Rendel: dr. Pétsch Márta

Csinosan átalakított, fehér kis ház a Szent István utcában, előterében a helyi építési szabályzat szerint kialakított parkolóban éppen benn áll egy kombi. Kinyitott hátsó terébe törékeny, farmeres kislány hajlik egy nagy, alig pislogó, takarókkal bebugyolált, tehetetlenül fekvő kutyus fölé. Hihetetlen, de ő dr. Pétsch Márta, aki most éppen az öreg családtag utolsó szívhangjait hallgatja. Nemrég „altatta el” egy injekcióval, ez az a bizonyos „szép halál”, ami az állatvilágban kijár, mi emberek még csak küzdünk érte. Pedig soha nem kívánnék szebb szkénét, mint ez itt: az orvos megnyugtató keze a fejemen, szeretteim körülöttem, s aki a legfontosabb, annak simogatása szenderít a végső álomba. Ez a kép fogadott a rendelő elé érkezve, egy 12 éves, elfáradt ízületei miatt lábra állni már nem tudó kutyus végső orvosi szolgálatánál.

Nagyon kedves kis rendelőt alakítottak ki a valamikori vályogházból a testnevelő tanár férj „hozománya” révén, a pesti lakás árából. Bálintot, és kisfiukat, a másfél éves Vincét is megismerhettem, biciklizés közben egy kis családi programegyeztetésre bekukkantottak a mamához. Tavaly ősz óta a magas, sportos alkatú papa van gyesen Vincével, ami számomra nagyon szimpatikus, hiszen most a mamának vannak halaszthatatlan szakmai folytatnivalói. Egyébként a csöpp Vince is „munkába áll” ősztől a Szérűskert bölcsiben.

Az ifjú doktornő pedig igazán két kanállal falja a tennivalókat. Második diplomával doktoranduszhallgató, tanulmányaival kapcsolatban kutatásokat folytat. Emellett előadásokat tart az egyetemen, és a belgyógyászati rendeléseken is megfordul. (Elképzeltem Mártát tanítványai gyűrűjében, biztos nem lehetne rájönni, ki a tanár, és melyik a diák. Meg is erősíti, nagyon közvetlen kapcsolat fűzi a hallgatókhoz.) Ehhez vállalta fel még a törökbálinti rendelő megnyitását, amire saját ambícióin túl családja itteni hagyománya is kötelezi. Abban a házban élnek húgával együtt, ahol még a fogorvos nagyapa, az osztrák gyökerű Pétsch Guidó lakott. Sokan emlékeznek még ma is a nagyszerű orvosra, akihez még éjszaka is be lehetett csöngetni, ha nagyon kínzó volt a fogfájás, és gondolom, vizitdíj nélkül. És nem csak fogpanaszokkal.

A Pétsch család fogalom volt a Rákóczi utcában. A példakép nagypapa fotója, öreg mikroszkópjával együtt a rendelő fő helyére kerül majd, hiszen még maradtak kisebb teendők hátra a berendezkedésnél. Elnézve a gyógyítás szépen kialakított tereit, csillogó kövét, rákérdezek a takarításra, az vajon kire marad. Márta sokat mondóan széttárja kezét, jelezvén, erre már végképp nem futja a bevételből, nem nehéz kitalálni a megoldást.

A doktornőt végül is saját alkati korlátainak belátása terelte a kisállat gyógyítás felé, nehéz is lenne a cirka 45 kilóját elképzelni egy paci, vagy egy tehén ellésének levezetésénél. Pedig a gyermekkorában kezdett lovaglás, és a lovak mellett megismert állatorvosnő vonzó személyisége terelte ehhez a szép hivatáshoz. Ma is lovagol, de a gyógyításban már csak kisebb négylábúakra koncentrál.
A rendelő a jelenlegi formájában még csak kisebb műtétekre alkalmas, de kapcsolatai révén a szakszerű tovább irányítás a megfelelő helyre nem marad el. Kevesen tudjuk, hogy az egyetlen állami kézben lévő állatgyógyászat csak az Állatorvosi Egyetemen van, de az se díjtalan, és nincs állat OEP sem, aki a rendszeres havi befizetések ellenében a gyógyítás költségeit állná. A gyógyszerek is meglehetősen drágák, pedig vannak olyan állattartók, akik a gyógyítás luxusát néha maguknak sem engedhetik meg. Nagy önmérséklettel kell tehát a tarifákat megállapítani, de mégis úgy, hogy abból a praxist is fenn lehessen tartani. Márta hosszútávra tervez, és Törökbálintban gondolkozik, hiszen ide kötik gyermekkori emlékei, az utcák, amiken rengeteget biciklizett, az emberek, akiket jól ismer, na és a családi hírnév aranyfedezete.

Az ez év márciusában megnyitott rendelő már korántsem ismeretlen a bálintiak előtt. Érdeklődésemre többeknél, hogy ismerik-e Törökbálint új állatorvosi rendelőjét, válaszként már a kis doktornő dicséretet zengték: hogy milyen felkészült, a kért védőoltás beadása előtt a házi kedvencet alaposan meg is vizsgálta, milyen szolgálatkész, milyen kedves, szerény…
Mi tagadás, én is egy barátnőm elbeszélése alapján lettem kíváncsi rá, és látogattam el hozzá, nem csekély örömömre beszélgettem vele.
Napokra elegendő optimizmussal tölti fel az embert egy ilyen találkozás, hogy megint valami jó született meg Bálinton, s egy olyan pályát figyelhetünk sok szeretettel, amelynek a sikerében az írás közreadója teljesen bizonyos.