-te

Alattomos kanyar

Ugye ismerik valamennyire az Anna-hegyet, a kilátóhoz vezető utakat? Ezek egyikén történt egy - szerencsére csak anyagi kárt okozó- baleset, amit nem a véletlen, hanem a tudatos emberi rosszindulat idézett elő.

Mielőtt ezt elmesélném, meg kell kérdeznem, tudják-e miféle sport az a DH? Én is most tanultam meg, hogy a down hill (lefelé a hegyről vagy lesiklás a hegyről), hasonló az ismertebb sí lesikláshoz, csak ezt egy masszív (mountein byke) biciklivel művelik. Igen, igazuk van, a mi – a pilisi parkerdőhöz tartozó - erdeink helyi természetvédelem alá esnek, oda ne menjenek be kétkerekűvel. Na, a motorkerékpárokat ne is engedjük! A DH-sok a természetben nem okoznak kárt, rossz esetben a biciklis és drót szamara a szenvedő fél. Felmegy a legény, a leány a hegyre, és onnan zúdul lefelé a völgybe a vízátfolyásokkal, gyökerekkel, kisebb gödrökkel és bukkanókkal szabdalt turistaúton, vagy az emberek által kitaposott ösvényen. A versenyeknél egy lerobogás 2-5 perc közötti időtartam, számít a terep nehézsége, és az, hogy ezt a távot ki teszi meg a leggyorsabban. 40-50 km-es sebességgel is zúdulnak lefelé, de egyenes szakaszon akár 90-100 km-re is felgyorsulhatnak. Persze ehhez sisak, és a kényesebb pontokat védő felszerelés, és egy nagyon spéci alkatrészekkel feltuningolt kerékpár kell, a jobbak akár az egy milliós árat is megközelíthetik.
Van nekem egy kedves fiatal ismerősöm, aki már 6 éve hódol ennek a sportnak, igazolt versenyzője a különböző bringás sportokat összefogó Bringa banda nevű egyesületnek, nemzetközi versenyek résztvevője. Barnabás idén érettségizik, fizikából, matematikából középiskolás versenyekre jár, tehát a veszélyes sport ellenére sem ejtették a fejére, pedig korcsoportjában benne van a top tízben.
Gépészmérnöknek készül, apja fia. A baj csak azzal van, hogy még egy ilyen jó adottságú településen sincs erre hivatalosan megengedett, vagy netán támogatott lehetőség. A Kőérberki úton van egy pálya, de az kicsi, és az ugratásokat ott nem igazán lehet gyakorolni. Kijárnak még a János-hegyi kilátó környékére is, de az is illegális terep. Felmennek a fogaskerekűvel, lesiklanak, megint fel, 5-6 menet fér bele egy hétvégi napba.
A mi törökbálinti kis dombocskáink ideálisak lennének, de természetesen ezek használata se „jogtiszta”. Pedig ezek a srácok összeszedik az elszórt palackokat, üvegeket, már csak a saját jól felfogott érdekükben is, hiszen mi tagadás, ha a suli miatt kevés az idő, akkor Barnabás is az Anna-hegy felé veszi a kanyart.
Most is így történt. Az első lejtmenet mindig arra való, megszemlélje a terepet, nincs-e ott valami olyan akadály, amire a gyors lesiklásnál már nem lehet időben reagálni, üvegek, kidőlt fa, stb. Ha ilyet lát, azt elviszi az útból. S aztán jön az igazi „down hill”! Ez alkalommal azonban egy előre be nem látható kanyarba beleállva valamit látszódik az úton, de kitérni már nem tud. Hatalmas szaltó gépestől, repülés közben kioldja a lábfejét a pedálkötésből.

Szerencsére Barnabás mögött már hat év rutinja van, esni is szakszerűen tud. Na meg nem kevés szerencse, mert a bukfenc közben hozzákenődhetne egy jókora kőhöz vagy fához. Mikor az enyhe agyrázkódás okozta szédülést legyűrve sérüléseit is számba vette, megnézi az esést kiváltó tárgyat. Egy nagy rönk fekszik az úton keresztbe, ami a terep előzetes átnézésekor még nem volt ott, ezt valaki csak szándékosan rakhatta oda. Ráadásul egy olyan alattomos kanyarban, ahol csak az utolsó pillanatba veheti észre. Valahogy összeszedi magát, és félrecipeli a hatalmas rönköt az útról. A mai edzésnek ezzel vége, a bringa használhatatlan. Mint utólag megtudtam, úgy 30 ezer Ft-nyi kár keletkezett benne, de szerencsére Barnabás súlyosabb sérülés nélkül megúszta.
Gondolhatnák, miért hozom ezt szóba, nem tipikus eset. Tévednek, igen is az. Kivételes adottságú településünk van, vagy inkább lehetett volna. Egy inkább dombokkal, mint hegyekkel koszorúzott völgy, amelynek nyugati határában egy tó is van (amit jóvátehetetlen vétek volt annak idején a Sasadtól meg nem szerezni, így ma több milliárdos projektet hoznak létre a szép környezetben idegen befektetők!), patakok szabdalják, és vélhetően a Gellért hegy gyógyforrásának törésvonala is itt végződik valahol a település alatt.
Igazi paradicsom lehetne fiataloknak és időseknek egyaránt, ha értelmesen támogatnánk a sportolásra és a szabadidő eltöltésre mutatkozó törekvéseket. De mi csak tiltunk, és nem támogatunk. Bontunk, és nem építünk, akadályokat állítunk, és nem elhárítunk. A nehezebben kezelhető, és közösségi színterek nélkül maradt fiatalok meg rombolnak. Buszmegállót, szeméttárolót, padokat, falakat festenek be primitív krik-krakszokkal, mikor mit.
Pedig, ha bevonnánk az érdekelteket a saját tereik megtervezésébe, ők vigyáznának később legjobban az elkészült létesítményekre. Van már ifjúsági tanácsnokunk, több iskolánk, lesz ifjúsági koncepciónk is, de ez önmagában kevés. Meg kellene kérdezni az érdekelteket, ők mit szeretnének, és mit tennének érte. El tudnék képzelni egy ifjúsági fórumot, ahol ezeket megbeszélhetnénk! Ezt felülről nem lehet szervezni, nincs mese, meg kell tanulnunk, és meg kell tanítani gyerekeinknek is, hogyan vigyázzunk értékeinkre. Az erdőben is elférünk mindannyian, turisták, kutyasétáltatók, DH-sok. Hiába írjuk ki, ne lépj a fűre, ha a legrövidebb út azon keresztül vezet a célunkhoz.
Oda kellett volna tenni az utat, ahol később kitaposták (lásd postahivatal!), de ehhez ismerni kell önmagunkat, egymást.
Ismerni, segíteni és nem alattomosan keresztbe tenni.

-te