Sziráki András:

Az Önző Óriás

Mi legyen ebben a kamasz módjára hirtelen megnyúlt nagyfaluban a srácokkal?
A református ovi pár éve még csak a térképen vándorolt, a nemrég készült gördeszka-pálya viszont ténylegesen útra kel. Megy, egyelőre nem a levesbe, csak ki, a fenébe. Minél  messzebb attól, ahol emberek laknak, mivel zajos. Az Óvoda utcán túl, az Óperenciáson innen, a Dulácskán, a senki által sem használt körforgalomnál találtak neki helyet. Ez a tenyérnyi terület még önkormányzati tulajdonban van, nem úgy, mint a jelenleg zöldellő rétnek tűnő környezete, melyen számos településkörnyéki sorstársához hasonlóan rajta fehérlik már a kereszt, elfogadható paraméterekkel beépítésre vár.

Itt azonban a srácok futtathatják a görgőket, ugrathatnak, ma még nem zavarnak senkit. Legfeljebb egy pillanatra elgondolkodhatunk azon: mi az üzenete annak, ha kipateroljuk őket a mezőre? Jó, ez persze egy kényszermegoldás, és senki sem azért él kertvárosban, hogy ne legyen teljes a kényelme…
És hát igen, a srácokkal időnként gond van, például az, hogy ők is összejönnek, dumálnak, hülyéskednek, ebben eléggé ránk ütöttek. Ha innen közelítjük meg a dolgot, még gördeszka nélkül is elég hangosak. Márpedig ez, a szomszédok számára nem kívánatos hang- és egyéb zavaró hatás, a folyamos terjeszkedése ellenére egyre jobban összeszűkülő Törökbálinton
érzékeny pont.

Kicsi a tér.
Bár az elvben mindenkié. Ám nálunk éppen az ennek felismeréséből származó együttélési mechanizmusok járnak gyerekcipőben: az érdek-összehangolás, egymás helyzetének megértése, a megállapodás és a kölcsönösen megállapított szabályok tiszteletben tartása. Rendszerint pusztán győz az erősebb. Nem meglepő, hogy ezúttal is úgy oldódik meg a probléma, hogy a helyi illetékesek először a gyerekarcoknak kedvezve gondoltak egyet, majd a környékbeli lakosok dühtől vöröslő fejét látva, nem sokkal később egy másikat. Gördeszka-pályát létesíteni Törökbálinton ugyanis nem egyszerű vállalás. Borítékolható a környezeti konfliktus. Bár hogy a helyzet nem eleve reménytelen, azt mutatják az akár a nagyvárosi betonházak között is megférő pálya-társak.

Az eddigi itteni történet viszont abban is tipikus, hogy nem ebbe az irányba halad, hanem a „nyomás a senki földjére!” felé. Jött egy jó ötlet, amihez hozzárendelődött egy nem is kissé leegyszerűsített megvalósítás. Elvégre mégsem valami nagyon komoly dologról lett volna szó, leginkább arról, hogy hadd szórakoztassák magukat a nagykamaszok a téglagyári meddődomb tövében, az Árpád út végén. Ehhez kell egy kis fantázia és némi beton.

Hogy aztán ezt a környékbeliek egy idő után mégis komolyra vették és a megszüntetést követelték, arról innen aligha lehet véleményt mondani. Az viszont biztos, hogy a gördeszka-pálya létesítésében megjelent társadalmi aktivitás csak kezdetben olyan, mint egy ajándék, aminek nem illő megtekinteni a fogazatát, mert azután a végeredménnyel együtt kell élni.

Mindezzel, a segítő szándék fontosságát meg nem kérdőjelezve, ám a helyét is érzékeltetve, arra szeretnék rámutatni, hogy Törökbálinton egy gördeszka-pálya megépítése felettébb komoly ügy. Alapos előkészületet és igen-igen profi végrehajtást igényel, mert egyre kevesebb a szabad tér, a zavaró környezeti hatásokkal szemben viszont fokozott az érzékenység.

Ez utóbbiról azért is szót kell ejteni, mert a srácoknak a településen belül van szükségük közösségi placcokra és nem erdőszélen vagy a határban, vagy ahová az otthonuk nyugalmát féltők legszívesebben küldenék őket.

Kellenek helyek, ahol összejönnek, azt csinálhatják, amiben ők kiélik magukat. Ehhez hozzátartozik, hogy nagyokat röhögnek, vinnyognak, sipítoznak, ordítanak. Az ilyesmi a környéken élőkkel sosem konfliktusmentes.

A Köztársaság téren, a késő esti órákban volt is alkalmam gyerekkori nosztalgiázásra. Nem lepődtem meg azon, hogy az iskola kerítésének kitolása elleni védelmi megbeszéléseken a lakótársak egyikének- másikának megkeményedtek a vonásai a suliudvaron nyáron is összegyűlő ifjak említésekor. Ugyanez a feszültség a Dióskertnél is megjelent, ami ha jól emlékszem egészen az esti bezárás lehetőségéig nőtte ki magát.

Mit lehet ezzel kezdeni? Szerintem annyit mindenképpen, hogy nem a srácokat kellene eltávolítani, hanem a helyzetet közelebbről ismerni és egy kicsit megértőbbnek lenni, az ő fejükkel is gondolkodni. A legnagyobb veszélynek pont ez a nemismerés és nemtervezés tűnik, az össze-vissza kapkodás, a pótcselekvés. Csinálok egy göripályát, hangos, kiteszem a falun kívülre – és ennyi. Vagy csinálok egy „grundprogramot”: bekerítek focizásra
alkalmas füves területeket, amivel azt az egyet érem el, hogy azok egy hónap múlva már használhatatlanok, a fű ugyanis szétmegy.

Törökbálinton az üresen álló fémketrecek messze nem a futballpályák korlátait jelzik. Ezek a lépések úgy néznek ki, mintha a felnőttek a saját vágyaikat valósítanák meg. Szeretnék megmutatni, hogy van érzékük az újhoz, összedobnak egy gördeszka-pályát, de ez a hangjával együtt túl merész, úgyhogy kívül tágasabb. A Pál utcai fiúk elolvasása óta csípik a grundokat is, noha ezek itt teljesen feleslegesek. Ám a gyerek a vele kapcsolatos döntéseknél igazából nem nagyon kerül a látótérbe. Ez esetben ugyanis a 13 ezer lakosú településen aligha fújnák le egy sportcsarnok megépítését, amelyet – lehet, hogy most nagy titkot árulok el – zömében a fiatalok használnak, hiszen zömében, arányait tekintve ők az aktív sportolók. Nem lennének közösségi placcnak ideális, ám sorsukra hagyottságuk miatt taszító terek. Gondoskodnának a játszóterek fenntartásáról, ahelyett, hogy a rozzant állapotúak bezárásából is politikai témát csinálnak. Nem öntenék fel betonnal a suliudvart, hogy attól zöldelljen – bár ez aligha az iskola hibája, nyilván erre volt pénz.

A srácok megérzik, ha akarnak a fejükkel gondolkodni és figyelnek rájuk, és azt is, hogyha nem, legfeljebb csak fontoskodnak körülöttük. Ezért is jobb lenne a gördeszka- pályának valahol ember lakta területen belül helyet találni, még akkor is, ha az drágább borítással készülne, mint az eredeti és ettől talán kisebb zajjal járna. Ez egy látszólag jelentéktelen ügy, ám sokat elmond, hogy miként végződik. Elhal, mert ilyet csinálni itt nem lehet? Vagy kirakjuk őket a francba, mert ott vannak jó helyen?! Utóbbi esetben viszont hasonlatossá válunk Oscar Wilde fiatal angoltanulóknak rendszerint eredetiben olvasásra ajánlott meséjének, Az Önző Óriásnak a címszereplőjéhez, aki ugye nem tűrte meg a kertjében a gyerekeket, mert zavarták.

Ráadásul itt egyik srác sem fog sírva fakadni, nem onnan vesszük majd észre, hogy butaságokat csináltunk.