Sziráki András:

Puha deszkák

Március 9-én tényleg arról megyünk szavazni, hogy akarunk-e vizitdíjat, kórházi napidíjat, illetve felsőoktatási tandíjat fizetni, ha éppen nem várt, vagy nagyon is remélt (a gyerek egyetemre jár) esetben arra kerülne a sor?!
Mit mondjunk, furcsa.

Kapásból ugyanis mindezekre az az egyetlen épeszű válasz, hogy akar a fene! Ha a kasszánál az a megoldás is szóba jön, hogy barátságosan intünk, miközben pénztárcánk békésen nyugszik a zsebünkben, ki ne ezt választaná.
Netán a korábban ingyenes rendszer szolid mértékű fizetőssé tételén fel is háborodhatunk. Magunk elé képzelhetjük az idős Manci nénit, amint kis pénzét gyűrögeti a hajdani SZTK-folyosón. Elképzelhetjük a sokmillió szomorú magyart szerte a hazában, akinek a háztartásában minden fillérnek megvan a helye, és akkor jön ez a kormány és még az elemi egészségügyi szolgáltatásokért is sarcot szed! Kapunk ehhez segítséget is, az ilyen képek elképzeltetésének vannak nagymesterei.
Ám most majd jól meg lesz mondva ennek a kormánynak: Na figyelj ide, te nem éppen kedves kormány, egyáltalán nem állunk mi olyan jól, hogy igényt tarthass ezekre a szerinted aprópénzekre! Nekünk a házi orvosi meg a kórházi ellátás, a gyereknek meg az egyetemi oktatás ingyen jár, világos?!
És efelett lesz majd nagy elégedettség.

A gond mindezzel az, hogy ez a népszavazás ismét a politikai tudatszűkítés iskolapéldája. Néhány éven belül sokadszor kínálja fel azt az érzést, hogy szegény vagy, érdekeljen téged csak a magad fája és tojd le, hogy mi lesz az erdővel.

Ennek sulykolása azonban rendkívül veszélyes, mert a demokratikus politikát nem az legitimálja, hogy minden percben képes jót tenni a választókkal, hanem mások mellett olyasmi, hogy távolabbi eredmények, a versenyképesség javítása, a jobb színvonalú szolgáltatás érdekében átmeneti nehézségeket tud elfogadtatni. Ez a politikai osztály egészének felelőssége, enélkül strukturális átalakításokat nem lehet keresztülvinni.

Az elmúlt szűk évtizedben viszont az vált politikai tradícióvá, hogy a nép jóindulatát rövid távú előnyök biztosításával meg kell venni. Gyakorlatilag ennek a gondolkodásmódnak a levét isszuk ma és készítjük elő a terepet annak, hogy ugyanezt a posványos nedűt holnap is kortyolgathassuk. Emiatt a vizitdíj, a kórházi napidíj, vagy a felsőoktatási tandíj várható leszavazása csak azokat töltheti el maradéktalan örömmel, akik nincsenek tisztában azzal, hogy mind az egészségügy, mind a felsőoktatás strukturális reformja elkerülhetetlen. Ebből pedig aligha hagyható ki, hogy a költségek egy részét a közvetlen igénybevevő fizesse majd.

Mint Max Weber írta: „A politika kemény deszkák átfúrása szenvedéllyel és szemmértékkel.” A népszavazás mutatja, nálunk ez egyelőre úgy valósul meg, hogy a politikai riválisok egymás hajóinak fenekén vájják szét a gyenge ácsolatot.
Viszont ha majd ezen a szakaszon is túljutunk, egyet még azért szívesen kívánnánk magunknak. Mégpedig azt, hogy a strukturális reformok ne kizárólag akkor induljanak meg, amikor már nincs más út, amikor az állam már jó előre kiköltekezett!
Mondhatnánk, hogy ez egy másik történet, de sajnos nem.

Az elmúlt szűk évtizedben viszont az vált politikai tradícióvá, hogy a nép jóindulatát rövid távú előnyök biztosításával meg kell venni