Ficsór Bálint:

Március idusán

160 éve szavalta el Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt, foglalták le a nép nevében a nyomdát, hogy kinyomtassák a forradalmi ifjúság követelését tartalmazó 12 pontot.

Gondolatban párhuzamot próbálok vonni az akkori idők és a jelenkor között. Az 1840-es évekre úgy tekinthetünk vissza, mint a reform országgyűlések időszakára. Kossuth és társai próbálták megreformálni az akkori merev világot. És most is reform időket élünk: oktatási, közigazgatási, egészségügyi reformtól hangos az ország. Most is vannak Kossuthok, akik szeretnék, ha kiteljesednének a reformok és vannak „öreg”, kőszívű Baradlayk, akik amellett kardoskodnak és hajtják bele az országot egy költséges népszavazásba, hogy minden maradjon a régi, a világ ne mozogjon, álljon.

Közeleg tehát március tizenötödike. Azon gondolkodom, hogyan is készülünk erre a nemzeti ünnepünkre. Kitesszük a zászlót házainkra és kitűzzük a kokárdát a mellünkre. Be kell vallanom, már nem azzal a hittel teszem ezt, mint korábban. Az én zászlóm a piros, fehér. zöld volt, de félek, hogy csak volt. Vagy inkább azt mondom, szeretném visszakapni. Szeretném visszakapni, előtte megtisztítva attól a mocsoktól, amely az elmúlt két év tüntetésein ragadt rá. Az én nemzetiszínű zászlóm nyelével ne ütlegelje senki a tévészékházat védő rendőrt, az én zászlóm selymébe ne burkolózzon csuklyás randalírozó. Az én nemzetiszínű zászlóm fennen lobogjon! Lobogjon, mert az a feladata, csak is az a feladata.
De a kokárdát sem a régi hittel, büszkeséggel tűzöm ma már ki a mellemre, mert ezt is lejáratták, ezt is beszennyezték, amikor politikai csatározásra használták: Én csak március 15-én hordom, akkor már én nem is vagyok igazi magyar?

Közeleg március tizenötödike. Azon gondolkodom, hogyan is készülünk erre a nemzeti ünnepre. Gyermekkoromban lelkesedéssel, kipirult arccal mentünk a március tizenötödiki ünnepségre.

Kitüntetés volt az, hogy ki szavalhatja el a Nemzeti dalt, vagy tanítónk kire osztott szerepet az ünnepről szóló iskolai színdarabban. És most, hogyan készülnek az ünnepségre? Tojással, kővel, netán Molotov koktéllal?

Félve megyünk ki ezen a napon az utcára. Vagy már nem kell félnünk? A fekete egyenruhás, dübörgő léptű, már ismert karlendítéses Nemzeti Gárda majd „megvéd” minket? Én úgy szeretnék ünnepelni, hogy ne kelljen engem, minket megvédeni. Kipirult arccal, hittel, derűsen szeretnék ünnepelni, a tavaszi szélben lobogó nemzetiszínű zászló alatt.

Szívet melengető élményben volt részünk pár évvel ezelőtt testvérvárosunkban, Székelyudvarhelyt, ahol részt vettünk az ottani március 15-i ünnepségen. Az a lelkesedés, az a színes ünnepség egy feltöltődést adott mindannyinknak. Ahogy hírlik, már ott is „sikerült” megosztani az embereket, ott is vannak már jó székelyek és rossz székelyek.

Szorongva várom március tizenötödikét még akkor is, ha netán elmaradna a tojásdobálás, gyújtogatás, randalírozás. A lakosság egy részének behúzott nyakkal kell részt venni az ünnepségeken, mert március 9-én nem szavaztak „igennel” arra a jövőre, amely valójában visszatérés lenne a múltba. Az ünnepi hangulatot majd elnyomja a diadalittas győzelmi harsogás. Akaratlanul is eszembe jut, hogy a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazás utáni kenyérszenteléskor bűntudatot akart ébreszteni bennünk az a Saja Zsolt, akinek dicstelen tette miatt le kellett mondania törökbálinti megbízatásáról.

Befejezésül pesszimista gondolataim ellenére mégis arra kérem városunk lakosságát, hogy próbáljuk méltó módon, lelkesedő szívvel és rendbe tett környezettel megünnepelni a 160. évfordulón március 15-ét.