Léon:

A lelet

Nemrégiben tompa fájdalmat és olykor kellemetlen szúrást fedeztem fel a mellkasomban. Nyilván képzelődöm, gondoltam, másnapra elmúlik. Eltelt egy hét és mivel kevés tapasztalatom van a testi nyavalyák elviselésében, kezdtem sötéten látni a helyzetet. Orvoshoz járni persze nem szeretek, nem is szoktam. Ez egy újabb rizikófaktor, több más mellett, ami a három évtizede nagyjából változatlan életmódomból következik. Eltelt egy másik hét, ennek a végén már úgy tekintettem addigi életemre, mint elveszett paradicsomra, és azon szomorkodtam, hogy mennyi mindent tennék másként, ha nem lenne késő…

A házi orvosom vonásaira még emlékeztem. Szép, szőke negyven év körüli asszony, hogy is felejthettem volna el. Hűvös és energikus. Az embereket láthatóan két csoportra osztja, azokra a betegekre, akik megérdemlik a törődést és azokra, akiknek gyorsan felír valamit és már ettől gyógyultan bocsátja őket az útjukra. Hogy ki melyik kategóriába tartozik, arról valamelyest maga is tehet. Rajtam például azonnal látta, hogy a barátságosnak szánt mosolyom egy vírusos torokgyulladás közepette sem teljesen őszinte, úgyhogy a második kalapban a helyem.

Ám most mégis rászántam magam arra, hogy felkeressem. Mivel eléggé utálok várni, a rendelés kezdete előtt húsz perccel megérkeztem és csalódottan láttam, hogy már öten ülik körül az ajtaját. Egy másik ajtó mellett, hátul, a félhomályban, még egy idős asszony szunyókált. Pár perc múlva számomra ismeretlen, ősz halántékú orvos érkezett, még vele volt az ebéd és az azt követő könnyű séta derűje. Őhozzá lépett oda.
- El tetszett nézni az időpontot, másfél óra van a rendelésig!
- Nem néztem én el semmit, doktor úr, van időm! – válaszolta a nő.
A doktor arckifejezése kissé megváltozott, én pedig arra jöttem rá, hogy az orvoshoz érkezés terén valószínűleg soha nem leszek elég gyors.
A házi orvost a panaszaim nem kedvetlenítették el. Különösebb baja nincs se a tüdőmnek, se a szívemnek, ha nem fulladok, és rendszeresen tudok sportolni, állapította meg. Dohányzom? Szégyenlősen bólogattam. Nos, azt nem teszem jól! - Kezdődő túlsúly! – diktálta az asszisztensnek, amivel alaposan belegázolt a hiúságomba. - Mindenesetre nézzünk egy labort. Meg egy tüdőszűrést, meg egy EKG-t, ha már van ez a szúrás. - Az jó lesz – mondtam - szeretnék megnyugodni.

Meglepetésemre, felírt egy orrcseppet. Könnyebben fogok tőle lélegezni, új márka. Rögtön elő is kapott egy népszerűsítő slejfnit. Remek, vettem át a recepttel együtt, amit persze eszem ágában sem volt kiváltani.
A következő reggelen, a vérvételre várók között a 36-os sorszámot kaptam. Ennek az első sokk után nem tulajdonítottam jelentőséget. Hátha gyors az ügymenet! A két kis helyiséget jóemberes meghittséggel töltöttük meg, a korábban érkezetteknek volt ülőhelyük, mi többiek a falat támasztva várakoztunk. Félóra elteltével kezdtek kiütközni rajtam a fáradtság jelei. Nem vagyok finnyás, de a fokozódó éhségtől – éhgyomorra kellett jönni - az ember szaglása kiélesedik. Így aztán egyre kevésbé tudtam minden érintettség nélkül szemlélni, amikor egy-egy táskából celofánzacskókba tekert, furcsa színű üvegek kerültek elő, bennük a maguk homályos tartalmával. Leegyszerűsítés ugyanis azt gondolni, hogy ezek illatanyagának átszivárgását a gondos csomagolás teljes mértékben meggátolja. Ezt onnan tudtam, hogy én is sárga folyadékot tartalmazó műanyagdobozt szorongattam immár izzadó kezemben, mivel – kőkorszaki módon - csak vérvételre bejutáskor adhattuk le kis útravalóinkat, addig babrálgattuk őket unalmunkban.

A várakozásnak azonban voltak vidám percei. A szemem megakadt „A Lég úti fiúq” című egészségügyi témájú képregényen. A fiúk szó önkényes írásmódjának okára hamar fény derült, a szereplők ugyanis kukacok, illetve hát „qkakcok” voltak. Máskülönben a történet nem volt teljesen ismeretlen. Egy grundért folyt a küzdelem. A főhőst Ernőnek hívták, igaz, a vezetékneve Cérna volt, különösen vékonydongájú kukacról lévén szó. Ennél a szegény Lég úti fiúnál a tüdőbetegség tünetei mutatkoztak, amit a barátai megértően kezeltek, összedobták neki a pénzt villamosra, merthogy átfagyott a füvészkertben. A döntő csata napján még mindig ágyban kellett volna feküdnie, ám pont akkor bukkant fel, amikor az ellenség vezére egy fáskunyhóból igyekezett kiszabadítani az övéit. Miután őt jól földhöz vágta, jött az obligát kérdés: „Ernő, hogy kerülsz te ide?” Amire viszont elég meghökkentő válasz érkezett: „Meggyógyultam!” Ugyanis a Lég útiak tábornokától kapott egy eszerint igencsak hatékony gyógyszert, amelynek rendszeres szedése a megszokott szomorú véggel szemben happy endet eredményezett.

Hát, bravó! – mondtam erre, meg az alkalmazott iparművészet fenti remekére úgy összességében. Mire azt áttanulmányoztam, már magam is kezdtem tünetmentessé válni.
Eltelt már vagy háromnegyed óra, a hátsó teremben két férfi egészségpolitikai témákról vitte a szót, aminek az apropója az volt, hogy időnként egy fehér köpenyes nővér bukkant fel kék zománcozott fémdobozzal a hóna alatt, mely hangos volt az aprók csörgésétől és megkérdezte:
- Kedveseim, ki nem fizetett még?!

Fénysugár volt az alagút végén, hogy a sorszámok nem sorban jöttek! Vélhetően a betegek egyik-másik kis kartonlapot feledékenységből hazavitték, így aztán az 5-ös után jött a 8-as, a 18-as után meg a 21-es, szóval a dolog szerencsére lóugrásban haladt. Harmincig. Attól kezdve viszont nem, így egy örökkévalóságnak tűnt, amíg bejutottam. Mindössze egyetlen nővér szúrt. Beszédbe elegyedtünk, van olyan nap, hogy 45-en fordulnak meg a keze alatt. Kicsit megemeltem a kalapom előtte.

Ettől kezdve az események felgyorsultak. A tüdőszűrés egy perc alatt megvolt. Mikor lesz eredmény? - kérdeztem elszántan. A röntgenesnő gyanakodva nézett rám, mint akitől ilyesmi iránt nem szoktak tudakozódni. – Érzek itt egy szúrást – magyaráztam. – Akkor egész alakos mellkasröntgent kellett volna csináltatni – húzta el a száját a tudatlanságomon. Az a kép ugyanis jóval nagyobb felbontású, mint egy sima tüdőszűrő. Furcsa grimaszt vághattam, mert elnevette magát: ne izguljak, az orvos nagyítóval is megnézi a felvételt. (Uh, megint nyilallt!) Érdeklődjek két nap múlva.
Érdeklődtem, e szó általam értelmezett módján, vagyis telefonon. Elhajtottak, a leletekről csak személyesen adnak felvilágosítást.
Őszintén szólva nem tudom, hogy a vizsgálatoknak mi az eredménye, egy ponton ugyanis elkezdett az egész nem érdekelni. Én ugyanis már megállapítottam magamról, hogy nem vagyok, nem lehetek beteg! Ebben a leleteredményben megnyugodva élek azóta is.

És egészségesebben, mint bármikor. Ugyanis kicsit megijedtem. Hogy mitől, azt most nem részletezném.