Feljegyezte: Ficsór Bálint
Szerkesztette: Tóth Emese
Egy igaz hazafi emlékére…
A súlyos műtétje után lábadozó Ficsór Bálinthoz érkezett a szomorú hír, miszerint Zeiss Ferenc 2007. november 26-án, Graben-Neudorfban elhunyt. Személyében egy olyan törökbálinti honfitársunk távozott, aki a távolból is kötelességének érezte a szülőföld történelmének, kultúrájának ápolását, írásos emlékeinek összegyűjtését, amely anyag 2. kötetét 2006-ban, Törökbálint Nagyközség Önkormányzata meg is jelentetett. Emléke előtt fejet hajtva most abból az interjúból adunk összefoglalót, amelyet Ficsór Bálint képviselő még 2005. augusztusában, Graben-Neudorf-i otthonukban készített vele, és feleségéve, a Solymárról kitelepített Rozáliával.
Honnan is kezdjem?
Édesapám asztalosnak tanult, de a szakmájában nem tudott elhelyezkedni a nagy munkanélküliség idején, ezért Budapesten, a nyomdában lett segédmunkás. Amikor elvégeztem az elemi és polgári iskolát, beajánlott oda nyomdásztanulónak. Megjegyzem, nagyapám igen életrevaló ember volt, a törökbálinti gazdálkodása mellett Kelenföldön volt egy sajt-vaj üzlete. Apám így félig-meddig városi ember volt. Talán később ez is közrejátszott abban, hogy itt Grabenben két ciklusban is községi képviselő lehetett.
Miután felszabadultam, egy évig nyomdászsegédként dolgoztam. Közben jöttek a háborús évek, 18 évesen jelentkeztem katonának. Hogy miért mentem katonának? Éjjel-nappal szuggerálták nekünk, hogy a haza vészben van, hát mentünk. A szövetségesek normandiai partraszállásának az idején az egyik bácsalmási bajtársammal kiküldtek egy magaslati pontra, távcsöves megfigyelésre és eltalált egy ágyúgolyó repesze. Társam a helyszínen meghalt én súlyosan megsérültem a bal combom felső részén, mozdulni sem tudtam. Kiabálásomra jött a segítség, kórházba kerültem, ahol 5 hétig voltam, majd újból a frontra küldtek. 1845. május 8-án amerikai fogságba kerültem. Itt a tábor őrzésében szerbek (valószínűleg jugoszláv partizánok –szerk.) is részt vettek, akik egy alkalommal kegyetlenül megvertek. Csupa vér és feltépett húscafat volt a hátam. Az amerikai katonák kórházba vittek. Egy csodálatos véletlen folytán egy már leszerelt német tiszt, aki valamikor Törökbálinton szolgált és a bácsikámnál lakott, meghallotta, hogy a fogolytáborban van egy törökbálinti is. Ez a német ember eltávozásra elkért a táborból és motorkerékpárral látogatásra elvitt a szüleimhez, Grabenbe. Becsülettel visszamentem a táborba, de 1946. augusztusában végleg elengedtek, mint ártatlan embert.
Szüleim az első törökbálinti transzporttal indultak 1946. február 7-én Németországba. Itt Grabenben, egy magánházba helyezték el őket. Apám csakhamar Karlsruhéba, egy kertészetbe került, majd egy fésűgyárba. Anyám – Matics Róza – parasztoknál napszámos munkát végzett, egy egész disznót kapott télire. Ez jól jött, de valójában az egész a rabszolgamunkához volt hasonlatos. A honvágy az idősebb nőknél és férfiaknál borzasztó volt. Ők becsületes, rendes magyar polgárok voltak Bizony, majdnem éheztünk. Édesanyám marharépát főzött egy kis sóval. Az egyik péktől negyed kiló lisztet koldultam. Egyszer az egyik parasztfiú füvet kaszálni hívott. 10 óra körül jött ki a gazda, egy kis kenyeret és szalonnát hozott és este 1 liter tejet kaptam.
Az itteniek minket okoltak a háborúért, holott mint később megtudtam, 1933-ban az itteni szavazók 96%-a Hitlerre voksolt. Később, mivel a katonaságnál egy ezredes sofőrje voltam, jelentkeztem a községházán székelő katonai parancsnokságon, aztán fuvarozgattam Németország szerte. Szerettem volna a nyomdász szakmámban dolgozni, ezért többször felkerestem a „Mannheimer Grossduckerei”-t. Végül 1950-ben felvettek, 35 évig dolgoztam ott. Eleinte vonattal, később autóval jártam be az éjszakai munkára. 10-12 féle újságot nyomtattunk. Amikor hazaértem, délelőtt aludtam valamennyit, majd mentem ki segíteni a feleségemnek spárga ültevényünkre, ahol keményen kellett dolgozni. Szüleimmel és feleségemmel 1968-ban voltunk először odahaza.
A nyomdában megbecsültek, hosszú ideig szakszervezeti bizalmi is voltam. Amikor aztán az évek multával a hagyományos nyomdászatot az elektronikus rendszer váltotta fel, elég nehezen éltem meg és a háborús sérülésemre tekintettel, korengedménnyel nyugdíjba mentem.
Hogy hogyan jutott eszembe Törökbálint múltjának kutatása?
Valójában mindig érdekelt a történelem, már elemi és polgári iskolás koromban. Amikor még otthon szántottam a határban, ha megcsikordult az ekevas, lehajoltam, vajon mit vetett ki a föld. A nyomdában mint szedő, gyakran került a kezembe történelmi témájú cikk. A szülőföld emléke mindig élt bennem, és amikor már anyagilag is megengedhettem magamnak, elkezdtem kutatni Törökbálint múltját. Sokszor egymagam autóztam le éjszaka az ezer kilométerre távot, hogy reggelre Budapesten legyek a levéltárban vagy Törökbálinton, a plébánián. Pelsőczy atya hagyta, hogy búvárkodjak az egyházi anyakönyvekben. Most is hálás vagyok neki a segítségért.
De nemcsak levéltári kutatásokat végeztem, hanem gyűjtöttem a sváb múlt tárgyi emlékeit is, amelyeket ajándékba kaptam vagy megvásároltam. Ezekből itt Grabenben, a volt elemi iskolában, 1974-ben egy kis múzeumot rendeztünk be a feleségemmel. Amikor szóba került, hogy otthon, Törökbálinton is lesz egy Falumúzeum, felajánlottam, hogy hazaszállítunk innen népviseleti ruhákat, bútorokat, tárgyakat. Így is történt és most 10 év után is az egyik szoba ezekkel a sváb eredetű tárgyakkal van berendezve. A budapesti Kiscelli Múzeumnak is adományoztam tárgyi emlékeket. Közben 1983. novemberében, Führinger György egy hirdetést tett közé az itteni Unsere Post hetilapban, amelyben előzetes megrendeléseket kért egy Törökbálint történelméről szóló könyvre. Sajnos, mindösszesen 26 példányra jelentkezett igény. Felajánlottam a segítségemet, hogy együtt szerkesszük meg, de a csalódástól rezignáltan Führinger György nem vágott bele a munkába. Ekkor a feleségem és a lányom azt mondták, apa, vedd át ezt a felelősséget és add a szülőfalud krónikáját magad ki, mi segítünk neked mindenben.
Kutatásaim eredményét 2 könyvben foglaltam össze. Az első 200 oldalas kötet 1984-ben jelent meg 700 példányban, a vastagabb, második kötet pedig 1992-ben, 500 példányban, német nyelven. Szülőfalum képviselő-testülete a kitelepítés 50. évfordulójára megjelentette az első kötetet magyar nyelven. Remélem a második kötet is megjelenhet magyarul a 60. évfordulóra. A könyvek kiadásából nem volt nyereségem, sőt inkább némi veszteséggel jártak. Nemcsak a múzeummal, és könyvkiadással próbáltam a kitelepített honfitársaim emlékezését fenntartani, hanem a süsseniekkel sok éven át programokat szerveztünk. .Bálokra jártunk, később autóbuszos kirándulásokat szerveztem Magyarországra. Szomorúan láttam a törökbálinti öregtemető – amelyben kishúgom és más rokonaim nyugodtak – lepusztult állapotát. A kitelepített honfitársaimmal gyűjtést szerveztünk rendbetételére. Sajnálatos félreértések miatt a süsseniekkel megromlott a kapcsolat, amelyet őszintén sajnálok.
Közeledve most a 81. születésnapomhoz, sok szeretettel gondolok szülőfalumra, Törökbálintra és hálás vagyok Istennek, hogy olyan feleséget kaptam, aki megértő, jó segítőm volt, nemcsak a mindennapi munkámban, hanem abban is, hogy kutatásokat végezhettem, egyáltalán mindazért, amit támogatásával a szülőfalumért tehettem.