Reggel, újra a peronon. Korábban írtam már erről, akkor még fiatal voltam és bohó.
Szeptember 13., csütörtök. Begördül a 7.14-es. Nem tudom, mit csináljak Tomival, kesereg a lány, szombaton sírva fakadt, pedig csak céloztam rá, hogy szakítani akarok vele. A kocsi előtere zsúfolt, három középiskolás korú csaj vesz körül, és egy srác, akinek a fülében ritmus, szeme felakadt. A nők tanácskoznak. Nemcsak Tomi, de az anyja is feltette a közös fényképüket az iwiw-re. Na, ez tényleg gáz! Három centiről nézem a lány arcát, és őszintén szólva nem érdekel se ő, se Tomi, se Tomi anyja, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy mindez nem érdekelhet, mert éppen belemondják a sztorijukat a képembe! Holott ők csak beszélgetnek… Lealázó így utazni, nyöszörgi a lány, amikor már az Egérút fölötti viadukton ácsorgunk. Biztos pikkelnek a győriekre, mert az onnan jövő vonatok mindig katasztrofálisak, ez is csak három kocsiból áll. Kelenföldnél egy vékony dongájú fiú nem hajlandó észrevenni, hogy útban van. A leszállni igyekvők kettős menetoszlopa ide-oda sodorja, végül egy középkorú nő nemes egyszerűséggel letaszítja.
Szeptember 18., kedd. Nem jön! Állunk a peronon, nézünk, a reggeli fényben a vasszelvények részvétlenül visszabámulnak. Óra húsz, harminc, negyven… És persze a hangszóró néma. Ez egy itteni specialitás, mármint hogy hír sincs, a világtól elzárva darvadozunk a töltés tetején. Közben, alul, a buszok, meg huss…, egészen Budaörsig, utána azok is cammognak. A győri vonatot viszont mintha elnyelte volna a föld. Koncentrálok: nem, nem dühöngök! Az idegeskedés lealacsonyít. A világ körülmény, meg se érint. Óra ötven felé azonban bevillan, hogy a szamizdatosok köréhez tartozott egy Zsille Zoltán nevű férfi, aki írt egyszer egy szociográfiát ’A kurva anyját a vasútnak!’ címmel. Vajon mi lehet benne, egyszer megnézem…
Ám nincs idő ezen morfondírozni, hét óra ötvenhat, pár perc késéssel befut a tatabányai. Elsőre úgy néz ki, mintha teljesen reménytelen lenne a felszállás, fajtájuktól is undorodó emberarcok nyomódnak vasúti kocsik bejáratának üvegéhez. De ezek a tekintetek legfeljebb a gyengéket tévesztenék meg, azok viszont az evolúció során már elhullottak. Mi, a peronon állók tudjuk, hogy a kocsi belsejében még van egy talpalatnyi hely. Mi az a kis könyökficam, vagy megdagadt boka, amibe a mi bejutásunk a kedves utastársaknak kerül?!
Simán megy minden, ám a Déliben mégis akad egy kis probléma. Mivel a kalauz nem tud repülni, nem adott jegyet! Ez viszont a fehér kerítés mellé telepített sárga mellényes jegyvizsgáló osztagnak nem tetszik. Tárgyalásba bonyolódunk, többen, én végül lelépek, bűntudattal, amiért az igényes szolgáltatásért nem fizettem meg a 250 forintos viteldíjat.
Lemegyek a pályaudvari lépcsőn, felkapom a Metro aznapi számát. A szalagcím: „Vonatra ültetnék az elővárosi autóst” Hm. Érdekes gondolat! A MÁV vezérigazgatója sajtótájékoztatón jelentette be, hogy 400 milliárdot költenének az elővárosi vasúti közlekedés javítására. Javarészt uniós forrásából. A támogatási igényt már fogalmazzák… Kösz.
A legviccesebb az egészben az, hogy 8. 15-től a helyzet megváltozik, jönnek vadonatúj, kimondottan európai kocsikkal az Oroszlányból induló járatok. Az mind-mind olyan, mint egy álom.
Hol vagy, hol késel, álmaim Bombardier-ja?