Az ember mindig onnan kapja a legnagyobbat, ahonnan a legkevésbé se várná, és olyasmiért, amiért igazán köszönetet remél. Mottó saját magamtól. Újságunk szeptemberi, ingyenes ünnepi számában a Törökbálinti Művésztelepről írtam, nem először. Miután magam is (akkor a Kultúra 043 Alapítvány kurátoraként) az alapítók közé számítok, szeretném – miután most már várossá lettünk – a művésztelep ügyét végre jó kezekben, - értsd alatta, erre a feladatra megbízott, nem feltétlenül a költségvetés kimenetelétől függő, hanem saját forrásokkal rendelkező –, erre a feladatra megbízott szakember(ek)nél tudni.
Az utóbbi években, a korábbi önkéntes segítők száma gyakorlatilag kettő személyre korlátozódott. Oravecz Pista alkalmazott grafikusra, aki a kezdetekkor a tábor lógóját, katalógusát, egyáltalán, a művésztelep grafikai megjelenítésének arculatát megtervezte. A másik emblematikus szereplője a tábornak Hadik Gyula bácsi, a helyi képzőművészek doyenje, aki egyben minden táborunk vendége, motorja, szellemi-művészi aranyfedezete. A bevezetőben említett szeptemberi cikkemben azt állítottam, hogy a nyolc év művészeti produktuma, 71 darab műalkotás sorsa, létük regisztrálása nem megoldott. Ebben szerencsére tévedtem. A cikk megjelenése után kaptam egy telefont, és megtudtam tévedtem, Oravecz Pista korábbi feladatai mellé azt is felvállalta, hogy korrekt módon vezeti az alkotások nyilvántartását.
Oravecz István Lipcsében a Grafikai és Könyvművészeti Főiskola fotografika szakán végzett 1986-ban. Több önálló bemutatkozása volt, részt vett csoportos kiállításokon itthon és külföldön. Tizenkilenc éve a Magyar Iparművészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció tanszékén tanít fotózást. Alkalmazott fotográfiával foglalkozik, szakterülete az épület- és tárgyfotó. Reklámügynökségeknek, grafikai stúdióknak, kiadóknak, cégeknek készít csendéleteket, műszaki, illusztrációs, dokumentációs és reklámfotókat. Orvos feleségével és két lányával él 1989 óta Törökbálinton.
- Akkor most tegyük közkinccsé, hogyan kerülnek nyilvántartásba a művésztábor alkotási?
- Minden évben belekerül az előző évi anyag aktuális kiadványunkba. Hetvenegy alkotás lajstromozva van, alkalmanként leadom a jegyzőnek az aktuális táborban készült művek listáját, a mű leírásával, az alkotó nevével, és a hely megnevezésével, ahová az alkotás kiállítóhely híján kerül. Ez természetesen aktualizálva van. Az ideivel még adós vagyok, mert áll még a kiállítás, a bontáskor szeretném lefotózni, hogy majd ez az anyag a következő évi katalógus első kép oldalára az előző évi „termés” összegzéseként bekerüljön.
Minden évben készítettem egy beszámolót az előkészítő munkáról, hogyan folyt le a rendezvény, melyik mű hova került, stb. Javaslatok teszek a műalkotások elhelyezésére, a művésztábor tapasztalatait összefoglalom, elképzeléseinket leírom a következő tábor tervezéséhez. A szponzoroknak külön, névre szóló emléklapokat készítek és küldök. …- akkor ezt te önszántadból ingyen, társadalmi munkában felvállaltad? Azt tudjuk, hogy az arculatát te tervezted, a művésztábort záró kiállításra a katalógust te készíted (szinte még nyomda-melegen kapja meg a látogató!), megfelelő színvonalú szakemberre bízod a kiállítás megnyitójának értékelő bevezetőjét, szóval mindezt egy önként vállalt társadalmi munkának tekinted?
- Igen, mindenkire figyelek, legyen anyaga az alkotáshoz, szállása, ellátása, sőt az állomásról, innen–onnan saját autómmal hozom-viszem őket… …- és ez a te dolgod volna?
Jó, hát akkor kezdjük az elejétől. Négy szervezet hívta életre a Törökbálinti (Nemzetközi) Művésztelepet, s az alapító levélben le volt fektetve, kinek mi a dolga. Az önkormányzat azt gondolta, hogy alapvetően a költségeket állja. Gondot jelent évről-évre, hogy nem tudjuk időben meghívni a művészeket, mert nem hívhatjuk meg az önkormányzat nevében a külföldit, amikor még az sem biztos, hogy megszavazzák rá a pénzt, lesz-e egyáltalán művésztelep. Nyilván az adott évi költségvetésbe be kell tervezni a művésztelepre szánt jövő évi költségeket. Nemrég beszéltem Hadik Gyula bácsival, (aki most jött vissza pl. egy boszniai művésztáborból) mondta, már megvan az a hét vagy nyolc ember, akik jövőre eljönnének hozzánk a művésztelepre. Ugye, milyen jó lenne, ha már szólhatnánk nekik, hogy számítunk rájuk. Az elmúlt években is csak nagyon későn hívhattuk meg a művészeket. Így fennáll a lehetősége, hogy azok már addigra máshová elígérkeznek. Tavaly választások is voltak, nem tudhattuk, hogy az új testület akarja-e ezt egyáltalán? …amikor én ezt a közöttünk konfliktust gerjesztő észrevételt tettem, idézem: - „Mi mindenáron létre akartunk hozni egy ilyen művésztábort anélkül, hogy az erre alkalmas hely, a művészeti-szakmai irányítás, egyáltalán, az ehhez szükséges tapasztalat, profizmus a legcsekélyebb mértékben jelen lett volna Bálinton.” - Nem is tudom, miként lehetett félreérteni, én ezt az önkormányzatnak címeztem, aki teljesen magára hagyja a rendezvényt. …- persze mi is tudjuk, mindenki (vagy majdnem mindenki – szerk.) tudja közülünk, de kétségtelen, hogy ezt a bizonyos mondatot sokan félreértették… - Tegyük világossá a képet! Amikor én szakmai-művészeti irányításról beszélek, mindig azt a vágyamat fogalmazom meg, hogy a tábor egyszer csak intézményesül, jó előre tervezhetővé válik, az önkormányzat talál olyan embert vagy embereket, akit a tábor szakmai-művészeti vezetésével megbíznak, mint más művésztáboroknál ez természetes, és ezért a tevékenységért honorálják is. Ha nincs a tábornak olyan intézményesített vezetője, aki adott esetben a testület előtt is képviselheti az érdekeit, akkor semmi jóra sem lehet számítani. Napi tapasztalatom, hogy az Oktatási Kulturális és Sport Bizottság nevéből a kultúra és a sport szavak igazi érdekérvényesítő képviselet híján ki is maradhatnának, az oktatás is csak kullog az események után jogkövetően, de nem kezdeményez.
- Természetesen egyetértek, hiszen te már annak idején, mikor még a kulturális alapítvány elnöke voltál, letettél egy javaslatot az önkormányzat asztalára, hogy az alapítvány legyen a pénzbefogadó és kibocsátó szervezete a tábornak, de akkor sem talált az elképzelés nyitott fülekre… Nyilván nem a hivatalból kellene a művészeti-szakmai irányításra valakit találni. - Ezt persze én sem gondolnám.
- Ugye Gyula bácsi az, aki kiválasztja, meghívja a művészeket. A kiválasztásnál az is szempont, hogy az illető hajlandó-e eljönni a jelenlegi körülmények közé, amikor az idén megtörtént, hogy a szobrászokat amolyan hórukk módon, tíz perc alatt áttelepítették a falugazda csoport hátsó udvarába, a szemétlerakó szomszédságába, mert a munkájuk zavart valakiket. Erre aztán mondhatja egy művész, hogy bocsánat, akkor én elmentem. És Törökbálint reputációja? - Igen, kimondtad a lényeget! Pontosan erről írtam én azt, hogy a művésztelep menedzseléséből, a szervezésből – és aláhúzom háromszor piros filctollal, nem a művészi kvalitásából! – hiányzik a profizmus. Ma a profizmus korát éljük (hogy ez jó vagy nem, az egy másik beszélgetés témája). Gyönyörűek az elvek, az elhivatottság, de ma már mindent profi módon és nem lelkes úttörő pajtások módjára teszünk. Már ha persze művészileg valóban értékes alkotások létrehozását akarjuk ösztönözni.
- Becsülöm Kellerben, aki a záró köszöntőjében – persze súgtunk kicsit neki –, őszintén felvetette, hogy a településnek végre el kellene gondolkodnia azon, hogy akarja-e, hogy legyen-e egy ilyen művészeti rendezvény vagy sem. Ő akarja, erre van egy jelentős réteg, aki figyelemmel kíséri ezt, eljön a kiállításokra, számontartja, érdeklődik és támogatja, hogy legyen ilyen Törökbálinton. Ez a rendezvény jelenleg a büdzsének félmilló forintjába kerül, de évente itt maradt négy kőszobor, festmények és grafikák, ezeknek csak az anyag-ára több mint ötszázezer forint. Viszont nem csekély értéket képvisel. Bármilyen rendezvény sokkal többe kerül a városnak, és csak egy szép emlék marad belőle. - Mi lenne a teendő, mit ajánlhatnánk a testület figyelmébe?
- Abban látom a művésztelep biztonságos jövőjét, hogyha az önkormányzat megteremtené egy ingatlan vásárlásával azt a helyet, amelyen egyfelől egy vendégház épülne. Nemcsak a művészeknek két vagy három hétre, hanem egyáltalán, a városnak lenne egy ilyen 5-6 szobás, elegáns kis vendégháza, amit mellesleg kis panzióként is lehetne működtetni. Ugyanazon a telken helyet adnánk a Falumúzeumnak is (ennek a helyzete is több mint szégyenteljes, lyukas kútba szórjuk a pénzt a bérleti díjjal), később a Városi Képtár egy hangulatos belső udvarral. Itt valóban méltó körülmények között működhetne egy nemzetközi művésztelep. Ennek fenntartása persze nem ötszázezer forint egy évben, és a megépítésének költségeire még nem is gondoltunk. Nyilván ez nem menne egyik évről a másikra. Mindenesetre a távlati elképzeléseinkbe felelősen bele kellene tervezni, mert e nélkül csak üres szócséplés.
Törökbálint talán a hatodik leggazdagabb település hazánkban. Nyilván nem minden a pénzről szól. De ha valaki itt lakik, itt szeretné jól érezni magát, akkor tegyen is ezért valamit, és ez igazán csak mirajtunk múlik.