Szabad-e még nekünk magyaroknak egyáltalán ünnepelni? Valamikor Petőfi azt írta, hogy mi magyarok „vasárnapi nemzet” vagyunk, mert hétköznapjainkban elfeledjük azokat, akiket ünnepnapokon szívesen ünneplünk. Most már ezen is túlléptünk. Már ünnepelni sem tudunk méltó módon. A tavalyi jubileumi ’56-os évforduló felejtésre érdemes budapesti képeit felidézve, bizony gondot okoz az idei ünnepi megemlékezés szavakba öntése. S akkor eszembe jutott, Hadik Gyula bácsi szobrot farag az esemény emlékére, a győzelmet sugalló alkotást október 23-án avatjuk.
Nem hiszem, hogy be kellene valakinek is mutatni Hadik Gyulát, a helyi, mindannyiunk szerencséjére igen aktív képzőművészkör legfiatalosabb gondolkodású nagy öregjét. Termékeny munkásságát városunkban is sok köztéri szobor „fémjelzi”, de kőszobrait is láthatjuk intézményeinkben. Mégis, amikor megkérdezem tőle, milyen helyet foglal el alkotói életében ennek az ’56-os emlékszobornak a megalkotása, nem titkolja, ezt tartja első „igazi” szobrának Törökbálinton. A többit inkább a lokálpatriótai túl buzgalom formálta, ami eldöntötte, hogy a Fehér Kereszt patika előtt kutyás kislány figura álljon, a kislány sváb népviseletbe öltözve, a kutya meg magyar puli legyen. Ma már nevetve mondja – a faragáskor nem lehetett ilyen vicces – három különböző nagyságú pulival kísérletezett, de egyik se akart beleférni a kompozícióba. Végül Gyula bácsi a lelkes falufit nagy nehezen rábeszélte egy kis kuvaszra, bár azon a megrendelő szerint nem látszik olyan jól az állat magyarsága. Érteni véljük, egy sváb eredetű faluban tiszta szimbólumokkal kell operálni.
Gyula bácsit az alkotói folyamat sűrűjében látogattuk meg, és faggattuk az új alkotásról, ami az előző ciklus egyik képviselőjének, Scheiblinger Péternek javaslatára kapott zöld utat még a korábbi testülettől. Igaz, a szerződés megkötésére – jellemzően törökbálinti hivatali átfutási idő –kilenc hónap múlva került sor, most aztán lehet igyekezni. Gyula bácsi éppen a szobor fejét formázta kertje lombjai alatt, kövek, kész és félig kész szobrokkal körülvéve. Előre kell bocsátanom, Gyula bácsival beszélgetni egy verbális orgazmus, de ezt írásban visszaadni, na, de ehhez inkább találjon az Olvasó egy negatív hasonlatot az említett tárgykörből. A fehér szakállú mesternek mindenről minden eszébe jut, van mire emlékeznie, és van is még mivel. Egy tánctanár könnyedségével libben el a tárgytól, jön egy-két anekdota valamikori nagyságokkal, nevekkel, dátumokkal, te már rég elfelejtetted, mit kérdeztél, de ő rendre visszatalál a kályhához. Aztán győzzed kitalálni, ezt most, hogy add vissza. Most mégis kísérletet teszek rá. Lesz tehát egy kb. két és fél méter magas szobor, ami nem monolit, hanem acrolit, azaz- ezt persze tőle tudtuk meg – nem egy anyagból készül. Nevezetesen egy Prometeusz alak, aki feltartott kezekkel közeleg, egyik kezében fáklyát tartva, mondjuk, hozza a megvilágosodás lángját, keze és a feje bronzból lesz kiöntve. A törzs és az „aprólék” pedig kőből kifaragva, amúgy Hadik Gyula stílusban, azaz nem fogunk tudni elmerülni a test részleteiben. Gyula bácsi magát tartja az acrolit szobor első hazai megvalósítójának, 30 éve Esztergom város kérésére egy Juliánusz szobrot már ekképpen formált meg. Meséli, úgy jött az ötlet, hogy látott egy régészeti lapban egy nemrég előkerült régi figurát, ahol a szobor teste faragva volt, a faragott testet fémmel borították, és a fej márványból készült. Éppen gondolataiban Juliánusz barát megformálásával bajlódott alvás előtti hánykolódásában, amikor eszébe jutott ez a kis lelet. Ő is ezt csinálja, csak fordítva. A fej lesz fém, és a test kő. Ez is történt, és az 56-os szobor kapcsán újra előjött a régi megoldás.
Azt már korábbról tudtam, hogy a szobor helyszínéül három lehetőség merült fel. A Dióskerti pavilon alatti park Munkácsy utca felé eső keskeny kiszögelése, a Régi Temetőben egy térszerű kiöblösödés, és a temetővel szembeni kápolna melletti terület. Gyarmati Mihály, a TFKB elnöke, dióskerti elhelyezést preferálja. Döntés a szeptemberi testületi ülésen lesz.
A villámlátogatás végén Gyula bácsit a saját ’56-os emlékei felől faggatom.
- ’56 emlékét bekoszolták, elrontottál – mondja elgondolkozva. - Magam akkoriban már túl voltam a harmincon, emlékszem András fiamat vittük be a Sportkórházba, mert éppen két napja töltötte be a harmadik évét, ki lehetett már venni a manduláját. Persze ebből nem lett semmi, műtő helyett levitték a pincébe. Ahogy este mentünk haza, már lövések hallatszottak a távolban.
- András azóta is mandulával járja az útját? – oldom a visszaemlékezést.
– Nem, aztán hat évesen megszabadult tőle. Egyébként nekem van egy furcsa elméletem a történelemről. Nem a társadalom csinálja a világot. Van egy olyas valami, amit ős természetnek nevezhetnénk, ez megy rendületlenül a maga útján, gyárt ilyen-olyan embereket, napóleonokat, hitlereket, és sztálinokat. Ez a folyamat nem szűnik meg utánunk, ha én nem leszek, akkor is lesz még világ. Születnek jó, meg rossz emberek, művészek átlagon felüli adottságokkal…
Igen Gyula bácsi, talán egyszer majd újra ünnepelni is megtanulunk. Mindenesetre ezt fogjuk tenni Hadik Gyula szobrának avatásán. Addig is jó egészséget, és sikeres alkotást kívánunk Gyula bácsinak.