A semminél kevesebb, a kelleténél több Zsidózunk, zsidózgatunk?
Miközben az összes statisztikai elemző térden csúszkálva, lupéval a kezében próbálja nyomát lelni a KDNP néven bejegyzett politikai pamfletnek, hogy legalább a tizedesvessző utáni huszadik helyre beírhasson egy pöttömke számjegyet, addig a Legfőbb Keresztény, (és demokrata) éppen letolt nadrággal guggol a Harmadik Köztársaság parlamentjének közepén és szakmai irányítóinak lelkes tapsa közepette odaszarik. Lehetne ezt szebben is kifejezni, mondjuk, hogy önmagából ad valamit, vagy ilyesmi, de az önkifejezés Tömjén Zsolt által választott módját nem volna alkalmas eképp kifejezni. Tudjuk, persze, nem más ő, mint otromba, göcsörtös bunkó a Big Brother testvéri öklében. Ő, akinek szellemi kiteljesedése vélhetően már kora gyermekkorában megállt a majdani megmérettetéshez elégséges szinten, ott, amely kvalitások boldog birtokosaként már képes volt meghatározni az elvárható hangütést az idei őszi parlamenti ülésszakhoz. Teológusunk nem egyedül bátor. A „kis köpcös”, mikor nem látja senki, oda-oda súgja neki, hogy egy a tábor, meg, hogy, aki magyar, velünk tart. Erőt ad az attraktív zsidózáshoz a vakondtúrásból vijjogva égre törő Sólyom, aki messze tekintő, figyelő tekintetével tapintatosan kerüli az ablaka alatt parádézó, látszólag félkegyelmű gyülekezetet, miközben a nyilasozással való riogatást kiáltja ki első számú közbűnténynek. Odakint meg újra kontúrozódnak a polgári értékek. A nem kifejezetten szobatiszta „Kossuth-tériek” önfeledten rontanak neki a Parlamentből távozó képviselőknek és alkalmazottaknak valami miatt, amit nem is értenek, az ide tervezett kézilabda program szervezőit folyamatosan fenyegetik, biztosítva és előre demonstrálva az ilyenkor elvárható demokratikus tettlegességet is. A nagy, ocsmány barna kupac meg ott bűzlik a patkó közepén. Érezni a szagát. De hát, ki tud befogott orral tapsolni?