A művészetek, a vallások évezredek óta keresik az élet értelmét, az utat, mely spirituális magasságokba emeli a lelket, a szellemet, keresik a megvilágosodást. Ki ne ismerné saját fiatalkorából azt a hevületet, amellyel önállósodásra törekedett. Szüleink avíttnak látott értékrendjét elutasítva saját, korszerűnek vélt látásmóddal, fogékonyan a világ változásaira kezdtük felnőtt életünket. A tudatlanok magabiztosságával gondoltam én is, hogy ami régi, az egyben túlhaladott, kőkorszaki, lecserélendő. Idő, mire valaki megérti, hogy vannak örökérvényű dolgok. Ifjú emberként tudtam, hogy meg kell váltanom a világot. Ma már csak megérteni szeretném, de félek még ez sem fog menni.
Nem csak Freud, számos gondolkodó tartja úgy, hogy az emberi gondolkodás, a lélek és a tettek legfőbb mozgatórugója a nemekben, a hormonok vezérelte szexben keresendő. A pszihé legmélyéről ösztöneink irányítanak. Az lehet, hogy légkondicionált irodaházban dolgozunk, vagy többszáz lóerős mezőgazdasági gépet vezetünk, azonban sem fizikailag, sem mentálisan, nem változtunk az elmúlt évtízezredek alatt. Ugyanazt csináljuk mint rég, csak sokkal hatékonyabb eszközökkel. Már nem babrálunk fáradtságos kardpárbajjal, mikor egy pisztoly is könnyedén megoldja a problémát. Ma egy jól felszerelt és kiképzett gyalogos SEAL katona tűzereje, harctéri hatékonysága – kivált éjszaka -felér egy a XVIII. században harctérre vezényelt század erejével. A sarlót felváltotta a kombájn, amely egy nap alatt annyi gabonát képes levágni, amennyit a II. világháború előtt egy falunyi ember egy hét alatt. Eszközeink egyre hatékonyabbak és egyre gyorsabbak. De mi végre? Mi hajtotta eleinket évezredekkel ezelőtt, és mi hajt most minket? Mennyiben vagyunk különbek a lenézett elődöknél akik még azt hitték hogy a Föld lapos, és a szélén lefolyik az óceán? Mennyiben változtak vágyaink, kívánalmaink? Semmiben! Csak az elérésükre szolgáló módszerek, lehetőségek, eszközök változtak az évszázadok alatt.
Sokan vallják, hogy az ember tetteinek igazi motorja az utódnemzés, és a nemi örömszerzés. Bármit gondol vagy tesz, a háttérben, mélyen a tudatos szint alatt a szexus áll karmesteri pálcájával, és dirigálja életünket. Akár tudunk róla akár nem, akár elhisszük, akár nem! Sok igazság van benne. Hisz ha valaki mindent megtesz azért, hogy a társadalmi ranglétra magas fokára jusson, több és több, egyre nagyobb és nagyobb vagyonra tegyen szert, és ennek elérése érdekében átgázol mindenen és mindenkin, tulajdonképpen mire vágyik? Sorolhatnánk oldalakon a respektálható és az elítélhető motivációkat, de a legvégén valószínűleg ott állna egy nő. Vagy „A NŐ”! Így csupa nagybetűvel! Ez igaz is lehet, de hát nem csak férfiakból áll a világ, a nőket talán meg sem érinti a mohó szerzési vágy? Dehogynem! Nekik meg talán a „A FÉRFI” megszerzése a célja? Bizonyára igen. Illetve is. Ha jobban belegondolunk, kell lennie valami közösnek mindkét nemben, amely irányítja tetteit, gondolatait, szervezi kapcsolatát a külvilággal, dönt lépéseiről. Általánosabbnak kell lennie az ellenkező nem kegyeinek megszerzésénél, de elég generálisnak az egyetemesség feltételének kielégítéséhez.
Amikor egy ifjú ember igyekszik beilleszteni magát a világ, a társadalom szövetébe, orientációt keres. Viszonyítási pontokat, amelyhez képest meghatározza önmagát. Figyel, tanul, következtet, és mindezt többnyire tudattalanul. Nem okos elemző munka eredménye világképünk kialakulása, - kismértékben az is persze- hanem benyomások millióinak szintézise. Az ifjúi világmegváltó hevület forgatókönyve többnyire kimerül abban, hogy lázad a régi ellen, - többnyire nem tudja megmondani miért-, de az újról fogalma sincs. Kevesen tesznek szert fiatalon arra a bölcsességre, mely világítótoronyként vezeti egész életén át. A többség jó esetben öregségére okosodik meg valamelyest, van aki soha. Nem csoda, kimondva- kimondatlanul, az útkeresés egész életünkön keresztül folytatódik. Ennek az útkeresésnek egyik gyönyörű példája Szidharta herceg megvilágosodása, akit ezután csak Buddhának neveztek. Ő hús-vér ember volt, aki elvonult a hegyekbe, magányosan meditált, hogy megtisztuljon az elméje. Meditációja csúcspontjaként megvilágosodott.
Sokat tűnődtem azon, egyáltalán mi az a „megvilágosodás”? Mi a tartalma? Mi a jelentése? Milyen lehet az, amikor valaki megvilágosodik. Aztán rájöttem valamire. Legalábbis azt hiszem. Úgy vélem azt nevezhetem „megvilágosodásnak”, amikor valaki, valami nagyon alapvető, nagyon egyetemleges, és nagyon örök igazságra talál. Szerintem ezt az igazságot keressük mindannyian fiatalkorunkban is, de se tudásunk, se élettapasztalatunk nincs ahhoz, hogy megtaláljuk. Még a megfelelő kérdéseket sem tudjuk feltenni!
Ahhoz hogy megértsem a világot amelybe a teremtő helyezett ötven éve, tudnom kellene hogy mi mozgatja? Mi mozgatja az embereket, a társadalmakat, mi a világ nagy történéseit. Nem lehet ugyanaz a történelem és az egyes ember motivációja, pedig ugyanazok a dolgok történnek meg emberekkel is, mint akár egy országgal. Emberek halnak meg, népek tűnnek el az élet színpadáról. (Az aztékok egyenesen az önmegsemmisítésig vitték el belviszályukat. Ők talán adtak volna egy csipetnyi esélyt is ennek a lehetőségnek? Nyílván nem. Mégis kiirtották egymást, magukat!) Egyik ember dúvadként támad a másikra. Ugyanezt teszik nemzetek is, csak kicsit nagyobb léptékkel. Mi a közös? Talán itt is a szex? Ugyan már!
Nem! A birtoklási vágy! Törvény, amely egyetemes, és az univerzumban mindenre igaz, ami él. Minden és mindenki birtokolni akar. Amazónia esőerdejében a száz méter magas fák a napsütést akarják birtokolni, mert az kell ahhoz hogy éljen, növekedjen, utódai legyenek. De ezt akarják a fakúszó növények is mint a hajnalka, ami ugyanez okból felkúszik a fa törzsén, hogy ő birtokolja a nap erejét. Számtalan esetben meg is folytja a fát, amelyre felkúszott. De birtokolni akarnak az állatok is, mert ez fennmaradásuk záloga. Birtokolnia kell a legelőt, a teret, a ragadozónak birtokolnia kell a növényevőt, mert nélküle éhen hal! A birtoklási vágy az élet létezésének egyetemleges záloga. Miért lenne ez alól kivétel az ember? Az évmilliókhoz képest, mióta tart az ember egyedfejlődése e törvény szabta meg létét. Pont ez az utolsó 2-3000 év lenne kivétel, vagy pláne az utolsó száz, mióta technológiánk van? Csudát! Nem tapasztaltuk meg elégszer, hogy legyen bármilyen szép, utópisztikus, az ember jóságát és erényességét feltételező társadalmi vízió, mindig megbukott minden kísérlet és törekvés? A társadalmat alkotó emberek egyenlősége, szolidaritása, a szegénység, a kizsákmányolás megszüntetése nem gyönyörű ideák? Megalkotóik jó szándékához kétség sem férhet. Csak nem számoltak az atavisztikus, eleve bennünk levő birtoklási vágyunkkal. Esélye sincs az önkorlátozó önmérséklet kiteljesedésének. Minden hasonló törekvés eleve kudarcra ítéltetett.
Amikor az embergyerek születése után kezdi felismerni a külvilágot, eleinte nem tesz különbséget az, és önmaga között. Egy vele. Egy éves korától három éves koráig járja be azt az utat, amely során felismeri hogy van ő, van a környezete, és a kettő nem ugyanaz! Kialakul az énképe. Érdekes hogy ezzel szinte egyidejűleg, azzal párhuzamosan alakul ki, amit én úgy hívok, „enyémképe”. Ugyanis amint tisztában azzal hogy ő, „Ő”, rögtön birtokolni akar. Ha odaad valamit a mamájának, a testvérének, jelzi, hogy ajándékozni akar, mi meg örülünk neki. De nem jut eszünkbe, hogy odaadni csak azt lehet, ami a mienk, tehát a baba pontosan tudja, hogy az a valami az övé. Birtokol! És birtokolni szeretne, amikor – noha neki is van - a játszótéren elveszi a másik baba homokozó lapátját. A „sértett” persze bömböl, mert ő meg pontosan tudja hogy most sérelem érte. Nem birtokolhatja, amit eddig igen.
Banális? Lehet. De mennyire felháborodunk, ha ugyanezt a szituációt nekünk kell átélni, csak mondjuk harminc évesen! Banális? Ja, így már nem? Hogy az a valami a mi birtokunkban volt most meg már nem? Hát ez a lényeg! Birtokolni akarunk! Mióta világ a világ, elvesszük egymás homokozó lapátját. Néha autónak látjuk, néha szüzességnek. Néha színes TV-nek, néha országnak. Néha mobiltelefonnak, néha életnek. De valójában ezek homokozó lapátok! Mind!
Nem az a kérdés hogy a birtoklási vágy jó vagy rossz. Fölösleges töprengeni rajta, mert nincs értelme. Ahogy az életben semmi sem vagy fekete, vagy fehér, úgy a birtoklási vágyról sem lehet explicit kijelenteni, hogy egyik vagy másik. E nélkül élet sem lenne! Tehát nem lehet kijelenteni, hogy rossz. De a korlátokat nem ismerő birtoklási vágy már igen! Vagyis a lépték a lényeg. Mint mindenben itt is a mérsékletesség az irányadó. Szükségünk van a birtoklási vágyra, de nem, az indokoltnál nagyobb mértékűre! Hogy mi az „indokolt mérték? Nos ezt mondja meg az erkölcs, a lelkiismeret.
Hogy mi a birtoklási vágy tárgya? Minden! Nem kell felsorolással bajlódnunk, mert bármerre nézünk, életünket át meg átszövik a motivációk melyek e vágy alanyai, tárgyai, vagy céljai. Nem akkor van baj amikor a létfenntartás eszközeként jelenik meg! A gondot az jelenti, amikor a birtoklási vágy már parttalan, nincs tekintettel senkire és semmire. Ilyenkor megköti a szellemet, beszűkíti és kényszerpályára kényszeríti a tudatot, gúzsba köti az odaadást. Csak kapni szeret, adni nem. Csak szerezni akar, osztozni nem. A kizárólagosságot szereti. Kapcsolódni, partnerségre lépni is csak akkor hajlandó, ha az birtoklási vágyának kiteljesedését eredményezi, ha azt szolgálja. A baj az, hogy deformálja a gondolatot, és a személyiséget. A birtoklási vágy gerjeszt haragot, irigységet, megalkuvást, erőszakot, árulást, ármánykodást, intrikát, féltékenységet, aljasságot, agressziót, képmutatást, cinizmust, elnyomást, szeretetlenséget, de lehet élesztője a határozottságnak, temperamentumnak, találékonyságnak, kreativitásnak, szellemességnek, széptevésnek. A birtoklási vágy természeténél fogva befelé forduló. Orientáltságát tekintve introvertált befelé- hisz önző - , hatását tekintve viszont extrovertált, mert a külvilág befolyásolásával éri el célját. A gátlástalan, parttalan birtoklási vágyat csak a jól fejlett lelkiismeret, és az erkölcs tudja mederben tartani, sőt, megszüntetni. Amikor valaki tudatára ébred annak, hogy a birtoklási vágy építette kényszerpályán mozogva éli le életét, a birtoklási vágy börtönében zajlanak mindennapjai, azzal megindul a megvilágosodás útján. Szabadnak lenni annyi, mint megszabadulni a birtoklási vágytól. Ez az igazi megvilágosodás! És ez végtelenül nehéz. Szinte lehetetlen. A Föld története során alig néhány embernek sikerült. Őket most szentként, prófétaként tiszteljük. De nem tudjuk követni őket. A baj, hogy még részlegesen sem próbáljuk meg. Kishitűek és lusták vagyunk. Nem kell megvárnunk a túlvilágba jutást. Megteremtjük mi a poklot itt a Földön is. Hogy miért érdemes, sőt kell erről beszélni? Mert a globális társadalmi igazságtalanságok, a környezetszennyezés, a morális züllés, -és még sorolhatnám bajainkat-, mind-mind a határtalan birtoklási vágyból fakadnak. Javulás csak a birtoklási vágy zsarnokságának megszüntetése, csökkentése eredményezhet, az önként vállalt önkorlátozás.
Amennyiben valaki eljut az olvasásban idáig, felmerül benne a kérdés, mi ez a zagyvaság, milyen önkorlátozás? Alapvető az önmagunkkal, tetteinkkel való szembenézés. Az őszinte, tiszta önvizsgálat. Ha nem tetszik valami a környezetünkben, közállapotainkban, a változtatást önmagunkon kell kezdeni. Először nekünk kell önmérsékletet tanúsítanunk stílusban, gyarapodásban, harciasságban, majd aztán várhatjuk el másoktól is. Addig amíg ez nincs így, nincs erkölcsi alapunk mások kritizálására. Hogy ez miért érdekes? Hát nem nap
mint nap tapasztaljuk hazánkban az acsarkodást, a békétlenséget? A korrupciót, a becstelenséget? A szembenállást, az intoleranciát? A gúnyt és a képmutatást? Ki, vagy mi gerjeszti ebben a szépreményű, tehetséges országban a viszályt, lehetetlenné téve az egyirányba haladást, a kölcsönös tiszteletadást? A mindenki számára esélyeket adó jövőt, a békés öregkort?
Szépemlékű Hofi Géza mondta” Fejétől büdösödik a láb!” Igaza volt. Tisztában vagyunk mindannyian a politikai elit enyhén fogva kifogásolható morális állapotával, mely a társadalom alsóbb régióiban is az erkölcs erózióját váltja ki. A politika egyetemleges felelőssége megkérdőjelezhetetlen! De ez nem elég! Ugyanis e vélekedés jó adag felelősség áthárítást is rejt magában. Az nem megy, hogy kizárólag a politika gyakorlóira hárítjuk a felelősséget országunk helyzetéért, közállapotáért, lemaradásáért! Talán mi nem vagyunk részesei? Mi ott sem voltunk? Nekünk nincs felelősségünk? Dehogynem! Csak a szembenézés kínos lehet, gondolkodni meg fárasztó. Egymásra mutogatni meg már profi módon tudunk. Ha mindannyian, akik lakjuk e hont, csak egy kicsit önmérsékletet tanúsítanánk, és korlátoznánk birtoklási vágyunk szabad érvényesülését, meglepődnénk milyen hirtelen javítanánk országunk, saját magunk és honfitársaink helyzetén, hangulatán. Nemzetünk felemelkedése az elmúlt tizenhat év gyakorlatának azonnali feladásáért kiállt. Ha nem a tolerancia, az egymás tiszteletben tartása, a kölcsönös előnyökre való törekvés, hanem az ellehetetlenítés, az eltaposás, a kiirtás a fő cél, ha nem leszünk képesek mohóságunkat csökkenteni, és hazánkat tényleges fejlődő pályára állítani, lemaradásunk oly teljes lehet, hogy néhány száz év alatt a nemzet, az ország felolvadása, beolvadása sem lehetetlen.
Súlyos szavak? Meglehet. De optimista vagyok hogy nem ilyen komor a jövő, nem ilyen gyászos az előttünk álló idő. De ilyen lehet, ha nem teszünk ellene semmit, és stupid, önző módon csak azzal foglalkozunk, hogy minél több és több jusson nekünk, másoknak meg minél kevesebb. És ez mindenkire igaz!
