Mindannyian keressük a boldogságot. Van, aki nem találja meg, akik megtalálják, ezerszínű formában lelnek rá. A boldogság forrása lehet a munka, lehet egy hobbi, de leginkább az emberi kapcsolatok, ezen belül is a család. Mindenki tudja a saját életéből, mikor, milyen formában jelent meg életében a boldogság családja kapcsán. Gyermekszületés, esküvő, egy meghitt karácsony, szülői simogatás, vagy az oldalunkon a társ, ki az „holtodiglan-holtomiglan”. Azonban hogy így legyen, tenni is kell érte!
Az emberi civilizáció, kultúra folyamatosan változik. A világban bekövetkező gazdasági és társadalmi folyamatok alakulása mindig nyomot hagy az emberi kapcsolatokon, azok minőségén. Hol vagyunk már az obligát képtől, amikor az ősember hosszú loboncos hajánál fogva húzta haza barlangjába friss szerzeményét, új asszonyát? Családi berendezkedésünk patriarchális. Habár ismert a matriarchális forma is, nem lett általános működési forma. A jelenleg uralkodó családmodellben a férfi, mint meghatározó szerepvállalású egyed jelenik meg, a nő, mint az ő társa. E szisztémát mind gazdasági, mind vallási szempontból a világ népei elfogadták, csekély kivételtől eltekintve - a természeti népeknél – mindenütt ez az alapmodell.
Az etológia tudományából mindenki előtt ismert a dominancia kifejezés. Domináns egyedként határozza meg a tudomány egy csoport vezetőjét. Ilyen mikrocsoport a család is, ahol alá, mellé, fölérendeltségi viszonyok léteznek. A patriarchális rendszerből fakad, hogy a családon belül a férj, a férfi a domináns egyed. Van, aki számára ez az erőt, a fizikai erőszakot, a családon belüli terrort jelenti. Na ne! A többség felelősségként éli meg helyzetét. Ebből számos következtetés adódik. Mivel ő látja el a családban a vezető szerepet, különös jogai és kötelezettségei vannak a család többi tagjával, elsősorban a feleségével szemben. Most kiragadnék egyet, melyet az egyik legfontosabbnak tartok, és ez a feleség mentális egészsége fölötti őrködés.
Gyakran találkozni azzal az elkoptatott sémával, hogy a férfiakat csak az evés érdekli, a focimeccs, az aznapi újság, meg a sör. A politika, a nők, az autók, meg a haverok. Milyen felszínes, általánosító, igazságtalan jellemzés rólunk, férfiakról. Ilyeneket csak azok mondanak, akik nem ismerik a férfilélek árnyaltságát, érzékenységét, cizelláltságát. A valóság egészen más!
Kétféle férfi van. Az egyiket nem érdekli párja aktuális lelki beállítottsága, hangulata, a másik, mint érzékeny barométer jelzi asszonya minden lelki rezdülését. Ez az utóbbi a kívánatos, és könnyen el is érhető hogy így legyen. Nem kell mást tenni, csak vigyázni arra, hogy a feleséget ne taszítsuk a fölöslegesség, a hiábavalóság érzésének mindent elnyelő mocsarába! Mert mi mást tesz az a férfi, aki merő jó szándékból,- és mint tudjuk, a pokolba vezető út is jó szándékkal, van kikövezve – elvégzi asszonya házi munkáját, helyette! Ne hamarkodjuk el a szörnyülködést, gondoljuk végig! Ma, amikor a munkaügyi központok tele vannak állásukat vesztett emberekkel, már külön gondot fordítanak arra, hogy nem elég munkát találni a munka világából kiszorult embereknek, először a fölöslegesség, a „nincs rám szükség” érzés megszüntetése a fontos. A depresszió, a fokozatosan elvesztett motiváltság lassan belülről rágja szét a lelkesedést, a tenni akarást. Ördögi kör, amelyet elindítani könnyű, de megállítani rendkívül nehéz.
Pedig ha jobban belegondolunk, ilyen ördögi körbe kényszerítik életük párját azok az elvetemült férfiak, akik asszonyuk lelkivilágával nem törődve, olyan terheket vesznek le a vállukról, amelyeket nem kellene! Lelki szemeimmel látom azt a szerencsétlen, sötét karikáktól övezett szemű ártatlan, lesoványodott, könnyáztatta arcú szépreményű teremtést, akit a párja még azzal sem tisztel meg, hogy belemondja a képébe őszintén a szemébe nézve, hogy „nincs rád szükség, takarodj a háztól”! Nem! Ehelyett sunyi módon, őszintétlenül, csak utalgat rá, mit akar mondani. A jog „ráutaló” magatartásként aposztrofálja azt, mikor egy cselekmény nem direkt, hanem közvetve, kikövetkeztethetően vélelmezhető. Hát nem ráutaló magatartás-e, ha valaki kihasználva párja távollétét sunyi módon elmosogat, felporszívóz, és midőn az asszony hazatér, megrökönyödve látja, hogy nélküle készült el, amit neki kellett volna elvégeznie. Mit gondolhat? Milyen érzések cikáznak lelki zeg-zugaiban aki ilyen aljas orvtámadással, árulással kénytelen szembenézni? Micsoda álszent képmutatás tud így megalázni egy asszonyt? Mily mérhetetlen gőgös, öntelt kígyó, mily Janus arcú a férfi, aki ezt meg tudja tenni mit sem sejtő feleségével, gyermekei anyjával! Felborul a természet ősi rendje. Az egymásnak való kiszolgáltatottság és rászorultság pillérein nyugvó stabilitás kap kivédhetetlen támadást. A mások számára való fontosság érzése kap megalázó arculcsapást!
Nem, felebarátaim! Ilyet jó érzésű, a rábízottakért felelősséget érző igazi férfi nem csinál. Ellenkezőleg! Nem hogy gyengíti, erősíti párja azon érzését, hogy rá milyen nagy szükség van, hogy nélküle megáll az élet. Hát komolyan gondolja bárki, hogy a hűtőszekrény előtt állva, annak belsejét szemlélve egy férfi nem lát el az orráig, és nem tudja hol a vaj? Nem vak! Mégis a feleségét szólítja, tudakolva a vaj hollétét, holott pontosan tudja a választ. – A legfelső polcon, a bal oldalon!- hallja, és megelégedéssel gondol arra, hogy felesége most magában dohog, - mindent nekem kell tudnom, mi hol van! Tisztában van azzal, hogy ezzel az ártatlan kérdéssel olyan megerősítést küldött párja felé, hogy ő milyen fontos, gyakorlatilag nélkülözhetetlen a számára. A párkapcsolat másról sem szól, mint visszajelzésekről, megerősítésről. Egy feleség talán nem tudja, hogy a férje szereti? Dehogynem! Mégis folyton megkérdezi, a leglehetetlenebb időben, helyen és alkalomkor. Mert igényli a megerősítő visszajelzést. A jó férj ezt tudja. Ezért nem szabad fukarkodni a felkínálódó alkalmak kihasználásával. Ne annuláljuk a nőnemű társ otthoni szerepvállalását, ne tegyük őt fölöslegessé! Törhetetlen alap, bevehetetlen bástya két ember kapcsolata, ha az egymás iránti tisztelet, őszinteség és odafigyelés jellemzi. Ez az odafigyelés az, amely nemhogy nem tűri a közömbösséget, de egyenesen igényli a megerősítő visszajelzés minden lehetséges formáját. Ez esetben 30 év együttlét után is ugyanattól az asszonytól kérdezhetjük meg – Hol a vaj?
