Azon morfondírozom, hogy Törökbálint már egy hónapja város, de valahogy nem érzékelek semmi olyan kitapintható dolgot, ami nekem ezt üzenné.Emlékszem, kissrác koromban – Szegeden nőttem fel – valahogy nekem csak az volt város, ahol volt villamos, ahol nagy, többemeletes házak voltak és sok-sok ember nyüzsgött az utcákon, tereken.
Persze, tudom én, ez nem úgy működik, hogy 2007. július 1-én felébredünk, és mint egy varázsütésre már érezzük is hogy ”Hohóó, hiszen mi már városban lakunk!”. Hiszen évszázadoknak kellett elmúlnia ahhoz, hogy a néhány nyomorult falusi kunyhóból álló falucska várossá – és nem akármilyen világvárossá – legyen, Róma néven. Félre ne értsék, nem gondolnám, hogy Törökbálintnak hasonló törekvései lennének (habár, soha nem lehet tudni…). Mindenestre érdekes élmény lesz hétről-hétre, hónapról hónapra folyamatosan figyelemmel kísérni a várossá válás tényleges folyamatát.
A téma kapcsán olvasgattam néhány tanulmányt a városok kialakulásának évezredes geneziséről, amiből most átnyújtanék némi ízelítőt.
A városok kialakulása i. e. 3000 körül, Mezopotámia és Egyiptom nagy folyó menti kultúráiban meglepően gyorsan (néhány évszázad alatt) ment végbe - ami arra utal, hogy a városok nem a lakosság egyszerű sokasodásának köszönhetőek. A város nem nagyra nőtt falu, hanem merőben újszerű „szimbolikus világ", éles kontrasztként a „paraszti világegyetem" alapjául szolgáló termőfölddel és a hozzá tapadó faluval. - írja tanulmányában Dr. Vidor Ferenc professzor, a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnöke.
A városok kiemelkedése az istentiszteleti szertartások helyeinek körülkerítésével kezdődött - előbb vallási, majd hatalmi központokká váltak. A városfal, évezredeken át biztosította és szimbolizálta a város elkülönült, magába zárkózó jellegét, csak később nyert katonai-védelmi funkciót, és csak sokkal később kezdték közigazgatási határnak is tekinteni.
Felfedezhető egy újfajta esztétikai igény is: már a korai városok építtetői is súlyt fektettek arra, hogy látványos épületeik legyenek, templomaik, palotáik, a kapuk, lépcsők, oltárok monumentális arányaikkal, díszes megformáltságukkal le is nyűgözzék az odaérkezőket, biztosítva ezzel a hely vonzerejét.
Az ókortól kezdve városokat szinte mindig olyan helyen alapítottak, ahol a természeti adottságok kedvező feltételeket kínáltak az emberek számára.
Kezdetben a település védhetősége volt a legfontosabb, így hát a városaikat ott építették fel, ahol a folyók, tavak, hegyek ezt biztosították. Minden esetben nélkülözhetetlen volt az ivó- és öntözővíz. Később a kereskedelem számára keresték az olyan központi fekvésű helyeket, ahol utak voltak (vagy lehettek). Nemcsak a középkorban volt ez így, hanem az ipari forradalmat követően is, ekkor azonban a városalapítók érdeklődése már a közeli nyersanyaglelőhelyek felé fordult. A közlekedés, a szárazföldi szállítás fejlődése egyre inkább függetlenítette a természeti adottságoktól a városok alapítását. Ebbe a kategóriába sorolható Törökbálint, a magyar főváros körüli agglomeráció egyik legvonzóbb helye. A jó közlekedés és a kedvező adottságok miatt jövőben sokan költöznek majd az új városba, sokkal kevésbé lakók, mint inkább vállalkozások, intézménynek.
A városi címnek, illetve a különböző városi rangoknak mindig komoly jelentősége volt a történelem során. Hatalmas csatározások folytak – különösen a középkorban – a városi rang, pláne a „szabad királyi város” cím kivívásáért. Egy-egy városi státus megkaparintása ugyanis korábban számos politikai, társadalmi és gazdasági kiváltsággal járt az ott élő vagy odaköltöző polgárai számára. Éppen ezért nem szabad lebecsülni a középkortól folyamatosan napjainkig érvényesülő feljebb törekvést, a városi rang megszerzését alapvetően motiváló, a történelmi tapasztalatokból fakadó hagyományok erejét.
Tennék itt egy személyes kitérőt. Remélem, nem tűnik szerénytelennek, ha most a magam vallomásával traktálom röviden az olvasót. Évtizedekig városban éltem, afféle urbánus alkat vagyok. Számomra a város nem csak földrajzi tényező, gazdasági és társadalmi szerveződés, hanem valamilyen módon tudat is, polgári önérzet, ki merem mondani az összetartozás büszkesége, de az egymásrautaltság szüksége is. Én athéni polgár vagyok;én római vagyok; vagy Liverpoolban, Gentben, Nagyváradon lakom. (Nehogy már félre tessenek érteni, ez egyáltalán nem jelenti a falusiasság valamilyen lenézését. Csak az egy másfajta élethez és munkához kapcsolódó kultúra). Ja, igen a kultúra. Érdekes módon alakul falun a kissé elszigetelten élők sorsa és a városokban „összezárt” emberek élete. Mindegyik megteremti a maga saját, a másiknál nem alábbvaló vagy különb kultúráját, létformáját, szokásait és íratlan törvényeit. Az igazság az, ha a kultúrát most csak művészi értelemben tekintem, a nagy remekművek zömmel a városi központokban kristályosodtak ki, még akkor is ha sokszor a népi (falusi) kultúra forrásából táplálkoztak. Mert a városok közösségének polgári tudata, felhalmozott tapasztalata, a városérzet inspirálta lakóit szellemi alkotómunkára.
A települések, így Törökbálint várossá nyilvánítási igényeit erősítette és ma is erősíti az a felismerés, hogy nem elsősorban a városi cím, hanem a valóban városias, urbanizált, emberhez méltó életfeltételek elérése a fontos az itt élő lakosság szempontjából.
Napjainkban a városi rang gyakorlatilag semmiféle előjoggal nem jár, hiszen az önkormányzati törvény a települések egyenrangúságára épít. Pusztán a városi rang megszerzésétől nem lesz fejlettebb egyetlen település sem, de erkölcsileg – meglátásom szerint –hallatlan jelentősége lehetne, ha Törökbálint lakói is felismerik a polgári, a városi öntudatosság fontosságát Európában.