Ötödik éve van nálunk ez az újfajta majális. Ebből meggondolatlanul arra következethetnénk, hogy idén az ötödiket tartottuk, de nem. Nagy nehezen, kétezer-kettő, -három, -négy, stb. kiszámoltam, hogy már hatodszor építettük-laktuk be – szerencsére csak egy napra – a kis, kerek tisztást, a Mérleg teret, mely nevét állítólag onnan kapta, hogy az állami gazdasági időkben itt mázsálták a gyümölcsösből érkező kocsik rakományát.
Erről rögtön eszembe is jut, hogy a majálist hagyományosan a tavasz megérkezésével, gyerekkoromban viszont a munkával hozták összefüggésbe.
Főleg ez utóbbin ma már igen elcsodálkozunk, mert a munkát ki-ki nem a ligeti vursliban, hanem lehetőségeihez mérten egy BMW vagy egy bicikli megvásárlásával ünnepli.
A tengerparti nyaralás alkalmával se nagyon jut eszünkbe a munkahelyi kollektíva, melynek képeslapot kéne írni. Az a fajta közösségiség megszűnt.
Igaz, nem nagyon lépett a helyébe más.
Ám mi itten legalább kísérletezünk, próbálkozunk, hogyan lehetne a májusfa körül csak úgy szabadon egy nagy falusi körképet csinálni. Törökbálint civil közössége mindenesetre jó nyomon indult el, amikor úgy döntött, ezt a napot arra használja fel, hogy megmutassa magát.
Le a kalappal a szervezésből évről-évre oroszlánrészt vállalók előtt, hiszen a majális mára szolid hagyományt jelentő, több lábon álló közösségi rendezvénnyé vált. Elsősorban lehetőség arra, hogy találkozzunk, szót váltsunk egymással. Vállon veregessük a haverjainkat, és szemügyre vegyük az ellenerőket is, melyek itt, főleg a kellemes bódultság állapotában talán nem tűnnek oly félelmetesnek, mint a hétköznapi konkurenciaharcokban.
Aztán van egy falusi búcsú rész, körhinta, gyereklovagoltatás, árusok, zsákbanfutás, lepényevés… És van kulturális mindenféle a színpadon a csengő hangú iskolásoktól a kissé leszedált sztárvendégig, akit persze mindig hatalmasan megünneplünk.
A majálist szerintem eddig a fentebb említett első dolog, az egyesületi sátrak, a sürgés-forgás, a különböző csoportok közötti ide-oda vegyülés, a jókedvű eldumálás és frontbarátkozások „húzták”.
Ez adta az igazi izgalmát. Öt éve még mi is lelkesen terveket szőttünk sátrunkban szeretett községünk jövőjéről, és amikor nagyon fontos részhez érkeztünk, egyből csapoltunk egy friss hordó sört. (Ilyen sok volt.) Aztán mindezekről beszéltünk más sátrak elkötelezettjeivel is.
Két éve újságot csináltunk a majálisra, kergetett is az egyik helyi pártvezető. De nem miattunk volt az az érzésem, hogy az emberek kíváncsiak egymásra, hanem mert beszélgető csoportokkal volt tele tér, alig lehetett keresztülvágni rajta.
Nagy élet volt, eljött szinte az összes fontos helyi szereplő. A végén, pár sör után, jó nagy asztalra állva szinte úgy tűnt, hogy összeálltunk egy képpé, mintha már ágy, asztal, tévé se lenne.
Mindez mára megváltozott. Mintha erősebb lenne a fásultság és a helyi társadalom széttöredezése.
A legnagyobb ötlet ennek megfelelően az volt, hogy a polgári körösök magukra pingálták, hogy a demokrácia szerintük nem egyenlő a gumilövedékkel és invenciózusságuk eme kifejlésével piszkosul elégedettek voltak…
Rajtuk kívül a tinik találták fel magukat. A középkorosztály viszont kevésbé jött, gyorsabban ment, elhúzódott. A szervezők az idén is beleadtak apait-anyait, a szokott koreográfia szerint futott le a program, de a téblábolástól ez valahogy érdekes lett és úgy, valljuk be, már nem annyira az.
Eddig jó volt, mert háttérben maradt. Most nem tudott.
Lehet, hogy rövidesen az egészen dobni kell egyet, és a kulturális rész válik húzóágazattá. De az is lehet, hogy ez egy ilyen év volt.
